Amerikában egyre több fiú- és lányiskola alakul, és a vegyes iskolákban is egyre gyakrabban indítanak külön osztályokat fiúknak és lányoknak. Pedig húsz éve még azt hitte mindenki, hogy a koedukált oktatásé a jövő.
„Számtalanszor hallottam diáklányoktól, hogy fiúk nélkül sokkal jobban tudnak figyelni. A fiúk már nem voltak olyan biztosak a külön oktatás előnyeiben, de egy bostoni fiúiskola igazgatója határozottan állítja, hogy a fiúk sokkal jobban összpontosítanak a tananyagra, ha nincsenek lányok a teremben” – írja Peter Meyer a konzervatív Hoover Institution oktatási folyóiratában, az Ecudation Nextben.
Meyer abból a bőséges irodalomból válogat, amely tudományos kutatásokra hivatkozva kimutatja, milyen előnyökkel jár a diákok nemek szerinti elkülönítése. Az irányzat egyik klasszikusa, Rosemary Salomone jogászprofesszor azt állapította meg 2003-ban, hogy a diákok sokkal szabadabban jelentkeznek kétségeikkel és kérdéseikkel, ha nem kell tartaniuk a másik nem képviselőinek csúfolódásától.
Húsz éven át egyszerűen természetesnek számított, hogy a koedukált nevelés a jó. A 60-as és a 70-es években a baloldali mozgalmak a fehérek és a feketék számára fenntartott elkülönített osztályok felszámolásával együtt követelték a fiúk és a lányok integrálását. Az utolsó állami fiúiskola 1983-ban tért át a koedukációra. A korszellem nyomása a magániskolákat sem kímélte. Ha másért nem, hát a diáklétszám növelése érdekében mindkét nembeli gyermekek előtt kinyitották az osztálytermeket. A hagyományos fiúegyetemek, például a Yale, befogadták a lányokat, és 1960-tól 1980-ra a 268 lányfőiskola fele bezárt. A maradék többsége koedukált lett. 1993-ra csupán 83 alsó fokú diplomát nyújtó intézmény maradt lányiskola.
Attól azonban, hogy lényegében megszűnt az elkülönített oktatás, a nemek körül zajló háborúskodás még zavartalanul folyt tovább, csak éppen most már az volt a tárgya, vajon a koedukált iskolákban ki játszik alárendelt szerepet, a lányok-e, vagy a fiúk. Egyesek azt hangsúlyozták, hogy a lányok kevésbé mernek szembeszállni a tanárokkal, továbbá rosszabb jegyeket szereznek a természettudományokból. Mások szerint az iskolát egyre inkább a lányok igényeihez szabják. A fiúk közül kevesebben érettségiznek, még nagyobb a lemaradásuk az egyetemi felvételben, és még annál is nagyobb a diplomások között.
Cornelius Riordan már 1990-ben megjelent könyvében kimutatta, hogy a nem koedukált oktatás javítja a tanulmányi előmenetelt, kivált a lányok és a hátrányos társadalmi helyzetűek esetében. Az új évezred első évtizedében pedig felgyorsultak a változások. A törvényhozás 2006-ban lehetővé tette, hogy az állami iskolákban külön fiú- és lányosztályok induljanak, illetve, hogy a tankerületek fiú- illetve lányiskolákat hozzanak létre. Igaz, meg kell indokolniuk elhatározásukat, és gondoskodniuk kell a másik nem gyermekeinek oktatásáról is. De korábban a törvény csak rendkívüli esetben adott lehetőséget arra, hogy külön osztályok induljanak fiúknak és lányoknak.
A törvénymódosítást demokrata szenátorok és képviselők is támogatták, közöttük Hillary Clinton is. Mostanra az Egyesült Államokban 86 állami iskola fogad csak lányokat vagy csak fiúkat, további 277 pedig nem koedukált osztályokat is indított.
„A nem koedukált oktatás mindkét nem számára pozitív diszkrimináció” – írja Meyer. Kár, hogy dolgozatában csak a tanulmányi előmenetel szempontjából vizsgálja a koedukált oktatás hátrányait. Még ha elfogadja is a szülő, hogy a tanulás színvonalát tekintve vannak előnyei a nemi alapon elkülönített oktatásnak, akkor sem biztos ugyanis, hogy ilyen iskolába íratná a gyereket. Hiszen vannak más, lélektani és szocializációs szempontok is, és ezek vizsgálata nélkül a szülőknek nehéz eldönteniük, melyik rendszer jobb a gyermeküknek.