Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

Az értelmiség trónfosztása

2008. július 1.

Amerika fénykorában a politikusok megbecsült értelmiségiek voltak. Ma azonban jobb- és baloldalon egyaránt elharapódzott az elitellenesség. Annak a politikusnak, aki ellentmond a bevett nézeteknek, nem sok esélye van. De mi lesz így a demokráciával?

Amerika fénykorában a politikusok megbecsült értelmiségiek voltak. Ma azonban jobb- és baloldalon egyaránt elharapódzott az elitellenesség. Annak a politikusnak, aki ellentmond a bevett nézeteknek, nem sok esélye van. De mi lesz így a demokráciával?

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Amerika, amelynek vezetői tanult emberek voltak, akik nagyra becsülték a tudományt és a műveltséget. Az 1743-ban Benjamin Franklin által alapított Amerikai Filozófiai társaságnak négy elnök – George Washington, John Adams, Thomas Jefferson és James Madison – is tagja volt” – olvassuk Judith Shapiro, a Barnard College leköszönő rektorának esszéjét az Inside Higher Education magazinban.

A második világháború óta az ’értelmiségi’ egyre inkább szitokszóvá vált az amerikai politikában. Richard Hofstadter, a legendás történész már az Értelmiségellenesség Amerikában című, 1963-as könyvében felhívta rá a figyelmet, hogy az amerikai közéletben egyre érezhetőbb gyanakvással figyelik az értelmiségi megnyilatkozásokat. Hofstadter elsősorban a tudományt elutasító vallási ortodoxiák megerősödésétől féltette az amerikai szabad szellemiséget.

Susan Jacoby amerikai publicista Az amerikai észellenesség című, nemrégiben megjelent könyve a hofstadteri gondolatot aktualizálva a mai amerikai politikából és közéletből vett példákkal szemlélteti az értelmiséggel és az elittel szembeni általános bizalmatlanságot. Jacoby aggódva figyeli a vallási fundamentalizmus terjedését, például azt, hogy erősödik a kreacionizmus iskolai oktatását szorgalmazók tábora. A szerző szerint különösen ijesztő, hogy még George Bush elnök is hitet tett a kreacionizmus mellett. 

Jacoby külön fejezetben tárgyalja a tudomány presztízsének csökkentését, és a politikai vitákat és kampányokat egyre inkább jellemző demagógiát. Az ’elit’ és az ’elitizmus’ hovatovább szinonimává vált, és így a többség szemében gyanús minden olyan gondolat, amely ellentétes az egyszerű választók előítéleteivel. A folyamatot alighanem a republikánusok indították el azzal, hogy a hagyományos amerikai értékeknek és a nép egyszerű fiainak képviselőjeként léptek fel, s elitizmussal kezdték vádolni a baloldalt. Az értelmiségellenesség ma már a baloldalra is jellemző. Az előválasztási kampányban Hillary Clinton kezében egy söröskriglivel igyekezett az ’elitista’ jelzővel hitelteleníteni a középosztály körében amúgy sem túlzottan népszerű Barack Obamát, aki nem győzte hangsúlyozni, hogy a vádak hamisak, és valójában ő is a nép egyszerű gyermeke. Shapiro elismeri, hogy nem nagyon tehetett mást: annak a jelöltnek, aki bevallja, hogy nem mindenben osztja a bevett előítéleteket, esélye sincs az elnökválasztáson.

Az amerikai közélet elbutulásának súlyos következményei vannak. Az észellenesség mára odáig fajult, hogy a politikában a nyilvánvaló tények sem számítanak. Mint arról a Metazin is beszámolt, 2005-ben az amerikaiak 34 százaléka, 2006 őszén pedig 50 százaléka úgy tudta, hogy Irakban találtak tömegpusztító fegyvereket. Jacoby utal a National Geographic 2006-os felmérésére is, amelyből kiderül, hogy a 18-24 éves amerikaiak kétharmada azt sem tudja, hol van Irak. „Miért is kellene tudnia egy autószerelőnek, hogy hol található Irak? Elég, ha az autómat meg tudja javítani” – idézte Jacoby a New York Timesban egyik olvasóját, aki szerint nem olyan nagy baj, hogy az amerikaiak nem tájékozottak külpolitikai kérdésekben.

Nem volt ez mindig így – emlékeztet Shapiro a második világháborúra, amikor Roosevelt elnök arra bíztatta az amerikaiakat, hogy vegyenek térképeket, mert így maguk is követni tudják a háborús eseményeket. Aztán felteszi a nagy kérdést: vajon van-e rá lehetőség, hogy az amerikai közélet és politika ismét színvonalasabb legyen? Hiszen művelt állampolgárok nélkül a demokrácia aligha működhet. De hogyan lehetnek ismét műveltek és tájékozottak az átlagamerikaiak?

Jacoby a hosszú esszé végén egyetlen bekezdésben próbál választ adni a kérdésre. Úgy foglal állást, hogy a nép kiművelése az értelmiség feladata. De ő sem tud meggyőző receptet ajánlani arra, hogy a hitelét vesztett értelmiség miképp világosíthatná fel a vele szemben immár bizalmatlan, és hovatovább már a tényekre sem kíváncsi választókat.