Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

Mit tehetünk az elbutulás ellen?

2008. szeptember 25.

Amerikában egyre erősebb az értelmiségellenesség. Ha a közélet színvonalának süllyedését meg akarjuk állítani, akkor az egyetemeken kell kezdeni a reformokat: a diák ne megrendelő legyen.

Amerikában egyre erősebb az értelmiségellenesség. Ha a közélet színvonalának süllyedését meg akarjuk állítani, akkor az egyetemeken kell kezdeni a reformokat: a diák ne megrendelő legyen.

„Az értelmiség-ellenesség még sohasem volt olyan erőteljes, elterjedt és veszedelmes, mint ma, és közös kötelességünk, különösen a magamfajta oktatónak kötelessége, hogy a műveltség presztízsét megerősítse” – írja a Chronicle of Higher Educationben Thomas H. Benton, akiről a szerkesztőség tudatja, hogy valódi neve William Pannapacker, foglalkozására nézve pedig angol nyelv- és irodalomtanár a Michigan állambeli Hope College-ban.

Benton rámutat, hogy a műveltség-ellenesség nem új jelenség, Richard Hofstadter már negyvenöt évvel ezelőtt könyvet írt róla, s több okra vezette vissza: a vallási fundamentalizmusra, a gazdaság és a tudomány gyakorlatias értékeinek uralkodó szerepére, a populizmusra és az önmaga szerencséjét kikovácsoló, alulról jött ember mítoszára.

A hatvanas évek óta tovább romlott a helyzet. Benton szerint nem utolsó sorban azért, mert a jobboldal az értelmiségellenességre építve bélyegzett felforgatónak és Amerika-ellenesnek mindent, ami bonyolultabb a hazafiasság, a vallás és a kapitalizmus közhelyeinél. De a baloldalnak is megvoltak a maga ellendogmái.

Manapság sorozatban jelennek meg az amerikaiak csökkenő szellemi színvonaláról szóló művek. A Metazin is beszámolt Mark Bauerlein könyvéről, amely egyebek között az internetet kárhoztatja a fiatalok tájékozatlanságáért és felületességéért.

Elvin T. Lim könyvében azt vizsgálja, hogyan romlott az elnöki beszédek kulturális színvonala George Washingtontól George W. Bushig. A szónokok egyre inkább a legkisebb közös többszöröst, a legalacsonyabb színvonalat keresik, s egyenesen gúny tárgyává teszik a komplex gondolkodást és elemzést.

Mert persze a közönség ezt várja tőlük. Richard Shenkman egy elkeseredett elemzés végén egyenesen azt javasolja, hogy csak az kaphasson választójogot, aki átmegy az állampolgári vizsgán.

Al Gore volt demokrata alelnök, aki Nobel-békedíjat kapott a klímaváltozás elleni fellépéséért, a „félelem politikáját”, a hittel való visszaélést és az egyre birodalmibbá váló elnöki intézményt teszi felelőssé „az ész háttérbe szorulásáért”. Az internettől viszont kedvező fordulatot vár.

Benton saját tapasztalata alapján megerősíti, hogy az egyetemi hallgatóság meglehetősen felszínesen gondolkodik és tudása is felületes. Ambíciója nagyjából a karrierre szorítkozik. Úgy véli, hogy az egyetem segíthet ezen, de ahhoz új felfogásra, kiscsoportos foglalkozásokra lenne szükség. És szakítani kellene a mai piaci szemlélettel, amelynek értelmében a diák, mivel fizet, megrendelőnek számít, és ítéletet mondhat az oktatás minőségéről. Ha egy kurzus eredményességét csak a diákszavazatok alapján mérik, abból soha nem lesz szemléletváltás. Annak csak az lehet az eredménye, hogy az egyetem kiszolgálja a szellemi igénytelenséget.