Legyen a szépség köztulajdon!

2009. október 02.

A baloldali liberálisok szerint erkölcsi szempontból elfogadhatatlan, hogy a jobb adottságú egyének automatikusan társadalmi előnyökhöz jussanak. Az ecuadori író szerint, ha ezt komolyan vesszük, akkor a velünk született szépséget is köztulajdonnak kell tekinteni.

A baloldali liberálisok szerint erkölcsi szempontból elfogadhatatlan, hogy a jobb adottságú egyének automatikusan társadalmi előnyökhöz jussanak. Az ecuadori író szerint, ha ezt komolyan vesszük, akkor a velünk született szépséget is köztulajdonnak kell tekinteni.

„Elfogadhatatlan, hogy a szépség az emberek egy kis részének – becslésem szerint úgy tíz százalékának – születési jogon jár, miközben a többség előnytelen külsővel kénytelen leélni az életét. Ezért azt javasolom, a civilizált világ országai fontolják meg, hogy a szocializmus hagyományos gazdasági elveit kiterjesztve nyilvánítsák stratégiai erőforrásnak a szépséget” – olvassuk Sebastián Hurtado Pérez ecuadori író szatirikus cikkét a Washington Postban.

A szép nők és a jóképű férfiak könnyebben jutnak előre az életben, mint az átlagos külsővel megáldottak. A párválasztástól kezdve a karrierig mindenhol előnyt élveznek. Közgazdászok nemrég azt is kimutatták, hogy a politikusok sikerét is nagyban meghatározza külsejük.

A baloldali igazságosság-elméletek viszont abból indulnak ki, hogy a természetes adottságok esetlegesek, így a javak elosztásában a szerencsés adottságúak nem élvezhetnek automatikusan előnyt, mint ahogyan a gyengébb képességűek és a fogyatékosok sem kerülhetnek hátrányba génállományuk miatt.

Mivel az Egyesült Államok az elmúlt hónapokban, úgymond, egyre inkább balra fordul és szocialista gazdaságpolitikai irányelveket vezet be, Pérez szerint logikus lenne, ha a szépségre is kiterjesztenék az emberi egyenlőséget. A kormánynak fel kellene lépnie a csúnyák hátrányos helyzete ellen. Ennek legkézenfekvőbb eszköze a szépségipar államosítása, hogy aztán mindenkinek alanyi jogon biztosítani lehessen a szükséges kozmetikumokat a különbségek kiegyenlítése érdekében. A szépségipar köztulajdonba vételének költségeit a szépekre kivetett adóból lehetne fedezni.

A diszkrimináció felszámolása érdekében elengedhetetlen lenne a munkahelyi kvóták bevezetése is: a munkaadókat kötelezni kellene, hogy kellő számú csúnya alkalmazottat foglalkoztassanak. A rendelkezés természetesen a táncosnőkre és az egyéb súlyosan diszkriminatív foglalkozásra is kiterjedne. A kormány közben sokat tehetne a hazai szépség védelmében is: korlátoznia kellene a külföldi modellek bevándorlását és munkavállalását.

Szellemes eszmefuttatás, kár, hogy erősen karikírozza a baloldali álláspontot. A baloldali rezsimek megalakulása után gyakran kerültek tanulatlan, tehetségtelen emberek vezető pozícióba, de nem a jó képességűek üldözése volt az ideológiai cél. A pozitív diszkriminációnak sem az az elvi alapja, hogy a butábbakat részesítse előnyben, hanem hogy a hátrányosabb társadalmi helyzetűek is kapjanak esélyt. Egyes latin-amerikai baloldali rendszerek erőszakossága láttán persze érthető az ecuadori író keserűsége.

Mindenesetre, akármennyire túlzónak minősíthetők is Pérez szatirikus javaslatai, volt, aki nála is messzebb ment volna, ráadásul komolyan is gondolta. Léger-Marie dom Deschamps bencés szerzetes, az utópista kommunizmus egyik korai alakja például már a 18. század közepén megpendítette, hogy az emberek közötti egyenlőség azt kívánja, hogy senkinek se legyen szabad visszautasítania a csúnya nők és a rosszarcú férfiak szerelmi közeledését.