Sokan gondolták, hogy a globalizáció meggyengíti a nacionalizmust. A diaszpórák esetében ennek épp az ellenkezője történik. A külhoni nemzettársaknak egyre nagyobb a befolyásuk a hazai politika alakításában.
„A fejlődésgazdaságtan szakértői már régen felismerték a diaszpóra tagjai által hazaküldött pénz jelentőségét, a biztonságpolitikusok pedig a diaszpórák és a szélsőséges mozgalmak közötti kapcsolatot tanulmányozzák. Arról azonban sokkal kevesebbet tudunk, hogy a diaszpóra hogyan befolyásolja a hazai politikai életet” – olvassuk a Yale Global webmagazinban. A cikk szerzői Terrence Lyons és Peter Mandaville, a George Mason University professzorai, a Center for Global Studies kutatóközpont igazgatói.
A globalizáció következében a határon túlra szakadtak egyre könnyebben tartják a kapcsolatot az otthon maradtakkal. A műholdas televízió és az internet elterjedése azt is lehetővé teszi, hogy a diaszpóra tagjai továbbra is aktív részesei maradjanak a hazai nyilvánosságnak.
A diaszpóra politikai jelentősége különösen megnőtt. Mint arról a Metazin is beszámolt, a kivándoroltak és a külföldön dolgozó vendégmunkások egyre jelentősebb összegeket küldenek haza. Afrikában, Közép-Amerikában, Ázsiában és Délkelet-Európában az átutalások akár a GDP harmadát is kiteszik. Nem csoda, hogy a hazai politikusok mindent elkövetnek a diaszpóra kegyeinek – anyagi és politikai támogatásának – elnyeréséért.
A külföldre távozottak nemcsak rokonaikat támogatják tekintélyes összegekkel, hanem a szívükhöz közel álló pártot vagy mozgalmat is. A közel-keleti Moszlim Testvériség és a Sri Lanka-i Tamil Tigrisek bevételeinek jelentős része egyaránt észak-amerikai támogatóktól érkezik. Az anyagi segítség mellett a nyugati diaszpóra politikai támogatást is nyújt. Az Egyesült Államokban élő etiópok például rendszeresen szerveznek tüntetéseket, hogy az amerikai kormány Etiópia-politikáját befolyásolják. A diaszpóra jelentőségét jól mutatja, hogy 2005-ben a líbiai elnökválasztási kampány jelentős részben az Egyesült Államokban folyt, a cél pedig az ott élők támogatásának elnyerése volt.
Egyre több állam ad szavazati jogot a külföldre távozott állampolgároknak és leszármazottaiknak is. Bár Lyons és Mandaville szerint ez nem befolyásolja a választások kimenetelét, a szerzők nem veszik számításba az olasz, a horvát és a román eseteket, ahol éppen a határon túliak szavazatai bizonyultak döntőnek. Igaz, Horvátország és Románia esetében nem a külföldre távozott vendégmunkások, hanem a világháborúk utáni határmódosítások következtében az országon kívül rekedt etnikai kisebbségek kaptak szavazati jogot illetve parlamenti képviseletet, ami nem a globalizációs folyamatok, hanem a 19. századi nemzeteszme következménye.
Lyons és Mandaville elismeri, hogy a diaszpóra politikai aktivitása nem mindig káros. Az emigrációban élők egy része nem a szélsőséges és soviniszta eszméket, hanem a demokratikus átalakulást és a szabadelvű reformokat támogatja. Ám számos kutatás szerint a külföldre távozottak rendszerint a radikális mozgalmak mögé állnak.
„A pénzbeli támogatást biztosító, ám hazájukkal csak szimbolikus kapcsolatban álló diaszpóra tagjai gyakran feketében és fehérben látják a politikát. Akik csak távolról vesznek részt a politikában, hajlamosabbak kategorikus célokat megfogalmazni, hiszen az ezekből esetleg következő erőszak hozzájuk úgysem ér el. Az efféle szimbolikus politizálás és távolból képviselt nacionalizmus a konfrontatív politikusokat erősíti, és aláássa a kompromisszum lehetőségét.”