A francia parlament 2010-ben törvényt hozott róla, hogy az ország területén kívül élő állampolgárok a jövőben ne csak az elnökválasztáson, hanem a parlamenti választásokon is voksolhassanak. A törvény ellenzői szerint a választójog kiterjesztése a jobboldal érdekeit szolgálta: a Le Monde 2009-ben úgy számolt, hogy a tizenegy külhoni választókerület döntő többsége a konzervatívokat fogja támogatni.
Kanada rossz néven vette a francia külhoni választókerületek létrehozását. A kormány hivatalos panaszban tiltakozott az ellen, hogy Franciaország a területén választásokat tartson, és azt a benyomást keltse, mintha a Kanadában élő francia állampolgárok a kanadai államot képviselnék a francia törvényhozásban, gyengítve ezzel Kanada szuverenitását. A kanadai tiltakozásnak azonban nem lett komolyabb diplomáciai következménye.
A tavaszi francia elnökválasztás során a külhoni szavazók többsége Sarkozyt támogatta: a konzervatív elnök a határon túli voksok 53 százalékát kapta, hiába kampányolt a szocialista Hollande jóval aktívabban külföldön. A júniusi parlamenti választásokon aztán nagy meglepetésre fordult a kocka. A 11 külhoni körzetből a francia jobboldal jelöltjei mindössze 3 helyen tudtak győzni. Ahogyan a kétezres évek közepén Olaszország esetében is, a jobboldali kormány által választói joggal felruházott határon túliak inkább a baloldalt támogatták: Prodi nekik köszönhette, hogy a szenátusban is biztosítani tudta a többséget Berlusconival szemben. Érdekesség, hogy a külhoni körzetekben rendkívül alacsony (13-26 százalék) volt a részvételi arány. Sokan elvből nem mentek el a szavazásra, mondván: helytelen, ha az ország területén kívül élők befolyásolják a francia törvényhozás összetételét.
Az észak-amerikai körzetben (amely általában a jobboldali francia elnökjelölteket támogatja) nagy meglepetésre Corinne Narassiguin, a Szocialista Párt jelöltje győzött. Szakértők szerint sikerét annak köszönheti, hogy ellenfelét az észak-amerikai franciák a konzervatív UMP ejtőernyősének tekintették. A jobboldali Frédéric Lefebvre, aki Sarkozy elnöksége idején kereskedelmi miniszter is volt, mindössze kétéves koráig élt Amerikában, így aligha képviselhette volna hitelesen az észak-amerikai franciákat a Nemzetgyűlésben.