Az elit és a munkás védelmében

2012. október 04.

Elvben persze egyértelmű, hogy sem az elitet, sem a munkásokat nem helyes megvetni és szégyenpadra ültetni. Az amerikai elnökválasztási kampányban azonban mindkét fél védelemre szorul.

„A Republikánus Párt politikájának meghatározó eleme a dolgozók iránti megvetés” – írja a Nobel-díjas liberális Paul Krugman a New York Timesban. Egészen mást panaszol fel ugyanott David Brooks konzervatív publicista: „Valamennyiünktől elváratik, hogy a középosztály építésén fáradozzunk, s ferde szemmel tekintsünk az elitre.”

Voltaképp semmi meglepő sincs abban, hogy a konzervatívok az elit pártján állnak, a baloldaliak pedig valamilyen mértékben elitellenesek. Mint azonban a Metazinban olvasható volt, a válság nyomán az elit bírálata nemcsak a baloldali szerzők körében hódít: legutóbb éppen egy konzervatív elemző fejtette ki, hogy az elit túlságosan önző és globalista, s tagjai hajlamosak cserbenhagyni Amerikát.

Krugman azonban kifejezetten a választási kampányba kapcsolódik be írásával: Mitt Romney szeptemberben kiszivárogtatott tavaszi beszédére reagál, amelyben a republikánus jelöltséghez szükséges támogatásért kalapozó Romney azt mondta igen tehetős hallgatóságának, hogy nem tud segíteni azon a 47 százaléknyi amerikain, aki nem fizet adót, és ezzel összefüggésben úgyis az osztogató, állampárti demokratákra szavaz.

Krugman kimutatja, hogy sokkal kevesebben vannak, akik nem fizetnek adót, és azoknak a java része is nyugdíjas, vagyis nehezen tekinthető élősködőnek, hiszen a nyugdíj többnyire valamilyen járulék fejében jár. Mindenesetre úgy látja, hogy ez a hangnem nem csupán az alkalomnak, vagyis a gazdag közönségnek szólt. Más példákat is hoz arra, hogy a republikánusok „megvetik azokat, akik másoknak dolgoznak”, vagyis az amerikaiak túlnyomó többségét. És nem csupán retorikai sajátosságról van szó, hiszen a republikánusok évtizedek óta éppen a legmagasabb személyi jövedelmek és a tőkejövedelmek adóját igyekeznek csökkenteni. Ez és a dolgozók iránti megvetés Krugman szerint részben abból származik, hogy a republikánusok fő támogatói „nem fizetésnaptól fizetésnapig élnek”. De a liberális közgazdász nem ebben látja a fő okot. Úgy véli, hogy újabban a republikánusok szellemi irányítása olyan emberek kezébe került, akik Ayn Rand szemével nézik a világot, és azt hiszik, hogy „minden, ami jó a gazdaságban, maroknyi hősies üzletembernek köszönhető, mi többiek pedig csak fellógtunk a vonatra”. Ez már így van egy ideje, de korábban az egyszerű amerikaiakat megvető republikánusok még tudták, hogy az ilyesmivel nem kell kérkedni. A maiak már nem is tettetik magukat.

David Brooks viszont attól tart, hogy éppenséggel az elit válik egyre inkább kötelező megvetés tárgyává, márpedig ez veszedelmes irányzat. Azzal érvel, hogy olyan légkörre van szükség, amely vonzza a különleges képességű embereket, akik nélkül nem születnek új iparágak és műszaki-gazdasági újítások. „Ha hazánk nem vonzza, és nem támogatja az ilyeneket, megnézhetjük magunkat.” Elon Musk esetét hozza fel példának, aki egyszerű dél-afrikai bevándorlóból egészen új ágazatok úttörőjévé vált Amerikában. Most éppen az első magántulajdonú űrrakéta-vállalkozást, egy elektromosautó-vállalatot és egy napenergia-céget vezet nagy sikerrel. További terveiben egy szupersebességű csővasút és egy függőlegesen felszálló szuperszonikus utasszállító repülőgép szerepel.

Mármost Obama elnök hivatali idejében az új vállalkozások minden évben kevesebb munkahelyet teremtettek, mint az előző elnökök idején. Amerika a Világgazdasági Fórum rangsorában évről évre hátrébb csúszik. Brooks következtetése úgy hangzik, hogy Amerikának meg kell őriznie azt a sajátos amerikai kultúrát, amelyben dicsőség övezi a sikeres embert. „Néhány nevetségesen ambiciózus ember többet tehet a gazdaságért, mint a legjobb elnök.”