„A mai válságos időkben igenis jól jöhetnek az elmúlt idők még élő tanúi, mert olyan értékeket hordoznak, amelyeknek jegyében egykor felfelé ívelt az ország pályája” − olvassuk Mario Deaglio közgazdászprofesszortól a La Stampában.

A hetvenéves Deagliónál éppen tíz évvel idősebb Giuseppe de Rita, az olasz szociológia doyenje pedig azt írja a Corriere della Serában, hogy a régi idők politikusairól „sok mindent el lehetett mondani, de hogy senkik lettek volna a maguk szakmájában, azt nem”, és részletesen is kifejti, hogy a maiakról annál inkább.

Deaglio a maga nemzedékére azt tartja a legjellemzőbbnek, hogy még voltak emlékei a háborúról és a mindent átható szegénységről, de alapvetően az ötvenes-hatvanas évek páratlan fejlődése volt életük fő élménye. A Vespa robogó, majd a FIAT 600-as kormánya mögött egyszerű olaszok tízmilliói élhették át a szabadságot, amely azelőtt csak néhány tízezer ember kiváltsága volt. Az ötvenes években az emberek otthon beszélgettek egymással, mert a televízió még nem tört be mindenhová. Emiatt Deaglio úgy érzi, hogy az ő nemzedéke tizennyolc-húszéves korában intelligensebb volt a mai fiatal felnőtteknél. Úgy véli, amikor minden háztartásban megjelent a televízió, butábbak lettek az emberek. Ami nyilván túlzás, hiszen sok háztartásba azelőtt elérhetetlen ismereteket juttatott el a tévé. Annyit Deaglio is elismer, hogy megteremtette a nyelvi közösséget (azelőtt a lakosság csaknem fele a maga helyi nyelvjárását használta mindennapjaiban). Az ipar, illetve a fogyasztás fejlődése hihetetlen gyorsasággal növelte a jólétet. Hatalmas népvándorlás indult az északi iparvárosokba, ahol könnyen lehetett munkát találni. (Itt a professzor nem említi, hogy olaszok milliói csak külföldön találtak munkát.) Ebben a korban mindenki úgy érezhette, hogy lehetőségek nyílnak előtte. A mai hetvenesek megbecsülték az óriási fejlődést, amit az a két évtized hozott, távolságtartással figyelték tehát a hatvannyolcas fiatalok lázadását, amelynek hátterében az állt, hogy az új nemzedék nem méltányolta a háború utáni idők korszakos változásait. A következő sokk az olajválság volt, és azóta Deaglio szerint a fejlődés a termelésből áttevődött a reklámra, a kutatásból pedig a formatervezésre. A nagyipar büszkeség tárgyából szennyező ellenséggé minősült át, és szép lassan megindult a bomlás. A kultúrában a közös élmények, az összetartozás érzése helyett a sztáregyéniségek kultusza lett uralkodó. Beruházás helyett a munkanélküli segélyre megy el a pénz, és a legjobb diplomások külföldön keresnek boldogulást. Ilyen állapotban érte Olaszországot a válság, nem csoda, hogy nehéz a kilábalás. Hogy azonban ezen mit segíthet a hetvenévesek tapasztalata, azt Deaglio professzor nem fejti ki.

Érdekes egybeesés, hogy Giuseppe de Rita hasonlóan borús diagnózist állít fel, csak éppen kifejezetten a politikára szűkítve. Valamikor, írja, minden a politikáról szólt. A nagy eszmeáramlatok, a kommunizmus, a liberalizmus, a korporativizmus, a katolikus társadalom-felfogás küzdelme színtiszta politika volt, akárcsak a nagy világrendszerek, a keleti, a nyugati és a harmadik világ küzdelmes kapcsolatrendszere, vagy a belpolitikai-társadalmi csaták, osztályküzdelmek. Csakhogy minden korabeli áramlatnak volt egy közös üzenete: iparkodjatok, küzdjetek, és jobb lesz mindenkinek. A politika ezért akkor népszerű volt. Ma megvetés tárgya. Az emberek azt gondolják a politikusokról, hogy csak a maguk hasznát lesik, amazok meg az emberi irigységre játszanak rá, és fékevesztetten ígérgetik, hogy nem kell erőlködni, nincs szükség teljesítményre, majd ők akkor is megjutalmazzák a népet, ha rájuk szavaz. Ebben a rendszerben mamelukokra, senkikre van szükség. Jaj annak, akinek karaktere van. Ez a laposság még a kasztrendszer bűneinél is rosszabb, ­állapítja meg de Rita, mivelhogy lebénítja azokat az energiákat, amelyektől a társadalom dinamikusan fejlődhetne. A szociológiaprofesszor sem tud azonban receptet a kór ellen. Csak annyit pendít meg, hogy talán a társadalomnak immár védekeznie kellene a politika ellen, amely nem előrevivő, hanem hátráltató szerepet játszik. Talán máshol, a civil társadalomban megvan még „az a kitörési vágy, amely a régi politikusokat, minden hibájuk ellenére is, még jellemezte.”