„A törvénytelen státuszúak hatalmas száma ma a latin-amerikaiak integrációjának legnagyobb akadálya, s egyúttal a mai vezetők előtt álló legsúlyosabb megoldandó probléma” – írja Douglas S. Macey princetoni professzor az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában, a Daedalusban.

Az Egyesült Államokban 1965-től kezdve egyre fokozódó mértékben korlátozták a latin-amerikaiak bevándorlását. Bevezették az országonként húszezer fős felső határt, és a szomszédos Mexikóval sem tettek kivételt, aminek az volt az értelme, hogy ne lehessen Amerikát diszkriminációval vádolni. Ezzel olyan eszkaláció vette kezdetét, amelynek során egyre többen érkeztek illegálisan a határon át, a hatóságok pedig egyre nagyobb erőket és egyre több anyagi erőforrást összpontosítottak határvédelemre: ma már húszezer határőrt és évi 18 milliárd dollárt.

1965-ig Mexikóval külön megállapodás volt érvényben az ideiglenes munkavállalásról, és az ötvenes években 450 ezer mexikói érkezett évente e program keretében az Egyesült Államokba, majd tért haza többnyire a mezőgazdasági idény végeztével. Rajtuk kívül 50 ezer mexikói kapott évente letelepedési engedélyt. A hirtelen tilalmat követő tíz-tizenöt évben az illegális bevándorlás üteme fokozatosan elérte ugyanezt a félmilliós mértéket. A sajtó és a politikusok egyre riasztóbb képet festettek a helyzetről, s az amerikai polgárnak az lehetett a benyomása, hogy a törvénytelen utakon csupa bűnöző özönlik az országba. Emiatt egyre szigorodott a határellenőrzés, de ez nem csökkentette a bevándorlást, csupán északabbra tolta. Immár nemcsak Kaliforniába érkeztek a spanyol ajkúak, mert hiszen a déli határszakaszt egyre nagyobb erők védték, hanem a latin-amerikaiak bevándorlása az Egyesült Államok többi övezetére is kiterjedt.

Ennél is nagyobb változás volt, hogy mivel a határon egyre kockázatosabb volt átjutni, s mivel az embercsempészek egyre több pénzt kértek egy-egy akcióért, az illegális bevándorlók közül egyre kevesebben tértek haza. Vagyis a hatóságok szigorú intézkedései éppen a kívánttal ellenkező hatással jártak: drámaian megnőtt a tartósan a határ keleti oldalán élő latin-amerikaiak száma. Tovább fokozta a bevándorlást, hogy 2001 szeptemberének terrormerényletei nyomán olyan rendészeti törvényeket fogadtak el, amelyek lehetővé tették a külföldi állampolgárok indoklás és fellebbezés nélküli kitoloncolását. Ennek nyomán a törvényesen ott tartózkodó spanyol ajkúak tömegesen szakítottak a hagyománnyal és állampolgárságot szereztek, ennek révén lehetővé téve közvetlen hozzátartozóiknak is a bevándorlást. A hatvanas években évi hatvanezer mexikói állampolgár érkezett legálisan, tehát negyvenezren a húszezer fős kvótán felül, vagyis e családi kapcsolat révén kaptak vízumot. 2008-ban viszont már 170 ezer mexikói jutott tartós tartózkodásra jogosító vízumhoz (a mexikóiak a törvényes bevándorlók egyötödét, az illegálisan érkezők hatvan százalékát teszik ki).

Az utóbbi évek azonban változásokat hoztak. Mexikóban meredeken csökken a születésszám, kivált a városokban, amelyek a tömeges bevándorlás fő utánpótlását adták. A hatóságok ismét könnyebben adnak ideiglenes munkavállalási engedélyt, és 2010-ben már félmillió mexikói léphetett be ily módon az Egyesült Államokba (többségük távozott is azóta). Obama elnök éppen a latin-amerikai származású szavazóknak köszönheti újraválasztását, és fogadkozik is, hogy újabb intézkedéseket hoz majd az érdekükben. Például rendezi az illegálisan ott tartózkodók helyzetét. A tizenegymillió illegális bevándorló egyharmada már az Egyesült Államokban született. Massey szerint a rabszolgaság kora óra sohasem élt ennyi ember teljes jogfosztottságban amerikai földön. Következtetése úgy szól, hogy amit nem lehet megállítani, azt szabályozni kell: ezt bizonyítja a bevándorlás drasztikus korlátozásának kudarca.