Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

Lent már nem a bal-jobb ellentét számít

2013. augusztus 9.

A szélsőjobb a globalizációból kimaradók között talál új híveket. De a társadalmi felemelkedés lehetőségén kívül rekedő, főképp vidéki rétegek nagy része inkább elfordul a politikától. Odalenn már nem hatnak sem a baloldali, sem a jobboldali jelszavak.

A bal-jobb kétosztatúság már nem jellemző a népi rétegekre” – állapítja meg Christophe Guilluy társadalomföldrajz-kutató szavait összefoglalva a Le Figaróban Albert Zennou.

„Népi osztályokon”, „népi rétegeken” a francia hagyomány a társadalomnak azt a részét érti, amely az eliteknél és a középosztálynál lejjebb helyezkedik el a társadalmi hierarchiában. Fél évszázada még ők alkották a lakosság elsöprő többségét, és az értelmiség soraiban uralkodó baloldali felfogás szerint köztük és az úri osztályok között húzódott a fő társadalmi választóvonal. A Figarónak adott interjújában Guilluy azt fejtegeti, hogy ma a lakóhely többet számít, mint a foglalkozási szerkezetben elfoglalt pozíció. Ugyanazon foglalkozási ágban is hatalmas a különbség előmenetel, felemelkedés, a nagyobb folyamatokba való bekapcsolódás dolgában aszerint, hogy a nagyvárosokban vagy vidéken járunk-e. Olyannyira, hogy „vidéki munkát vállalni valóságos katasztrófa”.

Guilluy a globalizációnak tulajdonítja, hogy a városokban egyre kevesebb fizikai munkásra és egyre több szellemi foglalkozást űző polgárra van szükség. A nagyvárosok újjáépített belső kerületei évtizedek óta új középosztálybeli rétegeket fogadnak be, a külvárosi lakótelepekbe pedig bevándorlók települnek. Téves azonban az a felfogás, amely szerint a lakótelepek valóságos gettók, ahol megáll az idő. Van ott is mobilitás, egyesek feljebb kerülnek, mások betelepülnek. Sőt, éppen egyedül a nagyvárosi bevándorlók körében mérhető a nagymértékű felemelkedés. De nem azért, mintha pozitív diszkriminációban lenne részük, hanem mert ott vannak a globális vérkeringésbe bekapcsolódó nagyvárosban. Ők azonban a kisebbség. A nagyjából havi 1000 eurónál kevesebb pénzből élők többsége a nagyvároson kívül lakik: a modern történelemben most fordul elő első ízben, hogy „a népi rétegek” nem ott élnek, ahol a gazdagság keletkezik. A GDP kétharmadát ugyanis a nagyvárosokban állítják elő. A lakosság kétharmada kimarad ebből. Harminc éve ígérik neki, hogy majd részesül a globalizáció áldásaiból, pedig éppen hogy el van zárva tőlük. Megértette, hogy a „szociális kérdés” ma már sem a jobboldalt, sem a baloldalt nem foglalkoztatja.

Ha pedig a gazdasági és társadalmi integráció elmarad, az egyetlen fennmaradó integrációs terep az identitásé. Guilluy ebből vezeti le, hogy mind a fehér-keresztény többség, mind az iszlám kisebbség soraiban feltartóztathatatlanul terjed az identitáskultusz, vagyis az etnikai elkülönülés. A szélsőjobboldali Nemzeti Front ebből a kirekesztett rétegből meríti új szavazóbázisát. Fiatalokból, aktív korúakból. A szocialisták fő bázisa viszont az állami alkalmazotti réteg, a mérsékelt jobboldali UMP-é pedig a nyugdíjasok. Két olyan társadalmi csoport, amelyet a költségvetés megóv a globális piac hullámveréseitől.

A baloldal fő mondanivalója ma már az, hogy a jobboldal rasszista. A 2012-es elnökválasztást az döntötte el, hogy a Szocialista Párt a bevándorlók védelmét ígérte a rasszizmus ellen. Sarkozy, a leköszönő elnök ezzel szemben a bevándorlóktól való félelemre igyekezett alapozni kampányát: ha a baloldal győz, sugallta, csak még feltartóztathatatlanabb lesz az iszlamizáció. Mindkét stratégia sikeres volt, de Hollande-é sikeresebb: rá szavazott a muzulmán franciák csaknem 90 százaléka. Ennek megfelelően viszont a baloldal a periférián, a nagyvárosokon kívül szinte nem számít. Ott a jobboldali UMP-nek a Nemzeti Front az ellenfele. A „népi rétegek” többsége azonban nem a Nemzeti frontra szavaz, hanem senkire.