„Francis Fukuyamának a történelem végéről szóló tézise leginkább az állam gazdasági szerepének előrejelzésében mondott csődöt. Ahelyett, hogy 1989 után az állam kivonult volna az üzleti életből, napjainkban a Leviatán minden korábbinál sikeresebb előretörését figyelhetjük meg – olvassuk az Economist recenzióját Aldo Musacchio és Sergio Lazzarini áprilisban megjelent Az államkapitalizmus újrafeltalálása című könyvéről.
Az államkapitalizmus esetében érdekes hibriddel állunk szemben: egyrészt a kormányok egyre intenzívebben avatkoznak bele a gazdasági folyamatokba, másrészt viszont az állam által tulajdonolt cégek jelen vannak a tőzsdéken és életképesek a világpiacon is. Bár az államkapitalizmus legfontosabb bástyáit a fejlődő országokban találhatjuk, Svédországban, Norvégiában és Hollandiában is 5 százalék körüli az állam szerepvállalása az üzleti életben. Az államkapitalizmus konkrét megjelenési formái országonként különböznek, egy fontos közös nevező mégis megragadható: a politikusok sokkal nagyobb szerepet játszanak a gazdaság irányításában, mint a liberális kapitalizmus esetében. Az államkapitalizmust egyesek a kapitalizmus meghaladásának, mások a valódi szabadpiachoz vezető ideiglenes ösztönzőnek tekintik, míg a neoliberális közgazdászok leginkább az önkényuralmi rendszerek befolyásszerző eszközének tartják.
Musacchio és Lazzarini könyvükben az államkapitalizmussal kapcsolatos beidegződések és előítéletek felülvizsgálatát ajánlják. A szerzőpáros szerint korunk állama már máshogy viszonyul az üzleti élethez, mint a 19–20. századi központosító állam. Az állami tulajdonban lévő cégeket közvetlenül irányító kormányok az ezredforduló környékére rájöttek, hogy a közvetlen tulajdonlás helyett részvényesként vagy közvetett befektetőként nagyobb hasznot húzhatnak a továbbra is befolyásuk alatt tartott nagyvállalatokból.
A részben vagy egészben állami, sikeres vállalkozások jobban hasonlítanak a magánvállalkozásokra, mint az államosított vállalatokra, például a szocialista országok egykori ipari behemótjaira. Nem káderek, hanem menedzserek irányítják őket, akiket a profit, nem pedig a munkanélküliségi adatok kozmetikázása hajt. Az állam nem mindig rossz gazda – utalnak a szerzők a Statoil norvég állami olajcégre, amely a világ egyik legjobban menedzselt vállalata. Az állami tulajdon ráadásul ösztönzőleg hathat a tőkehiányos országokban a magánszektorra is, hiszen piaci alapú munkahelyeket teremt.
A szerzők azonban azt is elismerik, hogy a piacorientált szemlélet nem mindig vág egybe az állam céljaival. Az állam számára nagy a kísértés a politikai haszonszerzésre. A brazil kormány például politikai okokból megakadályozta, hogy a résztulajdonában álló Petrobras olajvállalat árat emeljen, követve az olaj világpiaci árát. Kínában az sem ritka, hogy az állam a pártvezetéshez közeli személyek gazdasági gyarapodására használja az állami vállalatokat.
Mindebből az Economist szerzője nem arra következtet, hogy Fukuyamának nem lett igaza, hanem arra, hogy korán hirdetett eredményt. A legjobb állami cégek sikerei sem azt igazolják szerinte, hogy az állami kéz a jobb, hanem azt, hogy az állami cég is képes jól működni, ha nem a kormány irányítja. A legrosszabb példák pedig azt bizonyítják, hogy „az állami tulajdon könnyen megtalálja a módját, miként változtassa az államkapitalizmust korrupt kapitalizmussá”.
Farkas Tamás