Jó szülő-e az állam?

2014. augusztus 7.

Az amerikai középosztálybeli szülők gyerekei korábban elképzelhetetlen biztonságban nőnek fel. Az ilyen családok szemében az állami szabályozás fölösleges, sőt zavaró nyűg. A szegényebb családoknak viszont éppen hogy több állami szerepvállalásra lenne szükségük.

 

1693-ban John Locke arra intette a szülőket, hogy ne adjanak túl sok gyümölcsöt a gyermekeiknek, mert árt az egészségnek. Azóta három évszázad telt el, és még mindig rengeteg helytelen elképzelés kering a gyerekneveléssel kapcsolatban” – olvashatjuk az Economist szerkesztőségi vezércikkében.

A házimunka mennyiségének visszaszorulásával a középosztálybeli, diplomás szülők lényegesen több időt tudnak gyermekeikkel tölteni, mint amennyi a korábbi generációknak megadatott. Egyre fontosabb a gyereknevelés, és egyes kutatások szerint ennek tudható be, hogy drasztikusan csökkent a kamaszkori devianciák gyakorisága. Sőt, a szülők néha már át is esnek a ló túloldalára, és nagy igyekezetükben teljesen rátelepednek gyermekeikre, akik ettől önállótlanabbak lesznek.

A középosztálybeli szülők szemében a gyerekneveléssel kapcsolatos szabályok fölöslegesek, sőt abszurdak. Az Economist felidézi, hogy egy amerikai anyukát azért börtönöztek be, mert kilencéves kislányát felügyelet nélkül hagyta játszani egy parkban. Hiába volt a kislánynál mobiltelefon, hiába nem esett bántódása, a hatóságok ideiglenes állami felügyelet alá vették.

Mindebből azonban korántsem következik, hogy állami szerepvállalásra már nincs is szükség – figyelmeztet az Economist egy másik cikkében. A szegényebb és alacsonyabban képzett szülők gyakran nem tudnak elég figyelmet fordítani a kisgyerekekre. De az sem mindegy, hogy miben áll az a figyelem. A Kansasi Egyetem gyermekpszichológusainak 1995-ös kutatása szerint például egy diplomás házaspár gyermeke átlagban 2100 szót hall a szülőktől egy óra alatt, miközben egy segélyen élő családban ugyanez a szám mindössze 600 körül mozog.

Az Egyesült Államok kormányai évtizedek óta öntik a pénzt az alap- és középfokú oktatásba, de az óvodák és a bölcsődék fejlesztésére fordított támogatások messze elmaradnak más fejlett országok ráfordításaitól, noha a gyermekeket ért korai hatások kulcsfontosságúak későbbi fejlődésük szempontjából. Az állami támogatások így nem szolgálják eléggé az egyenlőtlenség csökkentését.

A hatékonyabb állami segítségnyújtás kidolgozásához azonban politikai konszenzusra lenne szükség a család szerepéről, márpedig ezt nem könnyű megteremteni. Richard Reeves, a Brookings Intézet családszociológusa megjegyzi, hogy a konzervatívok nagy jelentőséget tulajdonítanak a családnak, viszont gyakran esnek abba a hibába, hogy minden problémáért egyoldalúan a szülőket hibáztatják, miközben a család szentségére hivatkozva elutasítják az állami segítséget. A liberálisok ellenben azt hiszik, hogy minden kizárólag az újraelosztás kérdése. „A liberálisoknak nincs kifogásuk a költséges programok ellen, de ódzkodnak annak elismerésétől, hogy – különösen ha szegény és/vagy fekete családokról van szó – a szülőket is felelősség terheli gyermekeik korlátozott életkilátásaiért” – idézi Reevest az Economist.

Farkas Tamás