A szankciók áldásos hatása

2014. szeptember 9.
CC Olga (Dietrich) Kotova CC Olga (Dietrich) Kotova
https://www.flickr.com/photos/_dietrich/

A nyugati szankciók az orosz politikai és államigazgatási elit rengeteg tagját érintik érzékenyen. Azokat, akiknek nagy vagyonuk van Nyugaton. Nem baj, véli a moszkvai politológus, most legalább választaniuk kell a haza és a Nyugat között.

 

Jöjj szankció, s légy még erősebb!”* – utal a szovjet iskolákból jól ismert forradalmi versre Oleg Bondarenko politológus az Izvesztyijában.

Világszerte köztudomású, hogy orosz milliárdosok ezrei népesítik be családjukkal a divatos nyugati városokat és fürdőhelyeket, és vásárolnak méregdrága ingatlanokat. Bondarenko írásából azonban megtudhatjuk, hogy nemcsak az üzletemberekről van szó, hanem az állami tisztségviselők igen széles rétegeiről is. Ami persze felveti a kérdést, hogy vajon a fizetésük elegendő volt-e dél-franciaországi szőlőbirtokok vagy jachtok vásárlására (mert Bondarenko ilyen példákat sorol), és ha netán nem, akkor ugyan milyen forrásból egészíthették ki. A kérdés annál is érdekesebb lehetne, mivel a politológus a nagy külföldi vagyont kifejezetten jellemzőnek mondja az államapparátus egészére, olyannyira, hogy így fogalmaz: „Ha el akarnánk őket távolítani, egész minisztériumokat kellene új emberekkel feltölteni.”

Ő maga azonban nem ezt a kérdést vizsgálja, hanem a dolog nemzetbiztonsági oldalát. Zbigniew Brzezinski volt amerikai külügyminisztert és tudóst, „Oroszország ismert ellenségét” idézi, aki szerint a Nyugatnak többé nem kell félnie Oroszországtól, mivel az egész orosz elit nyugaton tartja a pénzét, s már nem is tudni, hogy tagjai „a mieink-e vagy az övéik”.

Az orosz vezetők rájöttek, hogy ez a fajta kettős lojalitás veszedelmes dolog, és tavaly ennek megfelelően törvényt hoztak arról, hogy állami alkalmazottak nem tarthatnak bankszámlát külföldön. Hát ingatlant? Hát jachtokat? Erről is készülőben lenne egy törvényjavaslat, de „olyan okokból, amelyekről nem illik beszélni”, sehogyan sem halad előre, pedig Bondarenko tudomása szerint Putyin elnök támogatná. Ő is tudja azonban, hogy túl sok mindenkit érintene a dolog. Ha választás elé állítanák az illetőket, nem tudni, hányan választanák Oroszországot. Igaz, az olyan embereknek, akik el sem tudják képzelni, hogy otthon nyaraljanak, a gyermekeiket hazai iskolába járassák, s csupán afféle rendhagyó vendégmunkások módjára a hétköznapokon tartózkodnak otthon, de már hétvégére is rohannak nyugatra a családjukhoz, nincs sok keresnivalójuk az államigazgatásban. Csakhogy mi lenne nélkülük? Vajon a kínai kulturális forradalom vörösgárdistáihoz hasonló lelkes fiatalok vennék át a helyüket? Ki merné elszabadítani az efféle forradalmi hullámot?

Tény, állapítja meg Bondarenko, hogy a káderutánpótlás siralmas. „Szerencsére azonban a Nyugatnak sikerülhet, ami a Kremlnek nem.” Az ukrajnai válság nyomán bevezetett nyugati szankciók egyre több állami tisztségviselő nyugati megtakarításait, utazásait és vagyontárgyait érintik. Lassanként választaniuk kell. A kettős lojalitásnak vége. Ha kilépnek az állami szolgálatból, és a Nyugatot választják, továbbra is szabadon rendelkezhetnek luxusvilláikkal és alpesi kastélyaikkal. De el is adhatják ingatlanaikat, és Oroszországot is választhatják. Ily módon megtisztulhat az orosz államapparátus. A nyugati szankcióknak hála. ­

* Az eredetiben: Jöjj vihar, s légy még erősebb. (Makszim Gorkij: A viharmadár dala. Lányi Sarolta fordítása)