Amerika nem győzheti le az ISIS-t

2014. október 16.
Amerika nem győzheti le az ISIS-t

A fanatikus és kegyetlen iszlamista harcosokra csak egyvalami hatna: ha ártatlan rokonaikon bosszulnánk meg tetteiket. Ez a közel-keleti hagyomány, és ennek révén tartották fenn a rendet a térségben évszázadokon át. Amerika erre szerencsére nem képes. Akkor viszont nem is győzhet.

 

„Az Iszlám Állam előbb-utóbb kiprovokálja az amerikai szárazföldi beavatkozást. Utána csak türelmesen ki kell várnia, amíg az amerikai közvéleménynek elege lesz a végeláthatatlan partizánháborúból, s már győzött is”– jósolja Philip Jenkins történészprofesszor a The American Conservative-ban.

Szaddám Huszein iraki diktátor, akit az amerikaiak legnagyobb szerencsétlenségükre eltakarítottak az útból, nagyon jól tudta, mit kell tennie, hogy féken tartsa a lázongásra hajlamosakat. Nem kellett hozzá nagy ész, csak a sok száz éves hagyományt kellett ismerni. A Közel-Keleten az ember nem önmagában létezik, hanem egy közösség, egy család, egy klán, egy törzs részeként. Ezért nem számít erkölcstelennek, ha a közösség egyik tagjának tetteiért ugyanannak a csoportnak más tagjait sújtja retorzió.

Jenkins ezt a mentalitást a muszlim világ sajátosságának tartja. A Metazin hat évvel ezelőtt számolt be Philip Carl Salzman kanadai antropológus könyvéről, amelyből megtudhatjuk, hogy nem az iszlám a felelős ezért, hanem a nomád törzsi valóság. Ahol nincs állam, ott az a racionális magatartás, ha a sértett fél irgalmatlanul megtorolja a rajta esett sérelmet. Éspedig nem csupán a sértett egyén, hanem csoportjának bármely tagja. Csakis így érhető el, hogy az a másik közösség féken tartsa egyébként rakoncátlan tagjait. Ez épült be a pusztai népek erkölcsébe: gyalázat sújtja azokat, akik visszariadnak attól, hogy bosszút álljanak az elkövető közösségének akár legártatlanabb tagján, még ha nő, öreg, gyermek is az illető. Ezzel szemben viszont minden engedékenység hitvány gyávaságnak számít. Lehet egyezkedni, azt nem tiltja az etika, de előbb erőt kell mutatni, és megtorlás révén bizonyítani, hogy a tárgyalási szándék nem félelmet és gyengeséget rejt.

Jenkins leírja, hogy régen az uralkodók a biztonság kedvéért túszokat szedtek a lázadásra hajlamos közösségek soraiból. Tisztességesen bántak velük, de sorsuk attól függött, hogyan viselkedik a törzsük, a családjuk, a klánjuk.

Az 1980-as években Reagan amerikai elnök csaknem belebukott a sorozatos libanoni túszválságokba. A helyi fegyveres csoportok ugyanis rájöttek, hogy Amerika nem alkalmaz megtorlást közösségük ártatlan tagjai ellen, ezért kockázatmentesen lehet amerikai túszokat ejteni. A szovjetek viszont tudták, mi a szokás, és nem riadtak vissza attól, hogy alkalmazzák. Nekik egyetlen túszügyük volt, attól fogva a fegyveresek soha többé nem raboltak orosz embert Libanonban.

A fanatikus terrorista boldogan áldozza fel magát a szent célért, s kerül mihamarabb a hetedik mennyországba. Bezzeg mindjárt másképp lenne, ha azzal kellene számolnia, hogy tette borzalmas sorsra kárhoztatja családját, gyermekeit, lánytestvéreit, édesanyját és az egész közösséget, amelyhez tartozik. Annak idején a gyarmatosító hatalmak rendszeresen alkalmazták a megtorlás ősi eszközét, és Jenkins szerint ezt a brit hagyományt követik, ha nem is oly végletes formában az izraeliek, amikor lerombolják a terroristák családjának otthonát. Elméletben megvolna hát a megoldás az Iszlám Állam kegyetlenkedéseire is: az ártatlan hozzátartozókra mért brutális elrettentés és megtorlás. Szerencsére – állapítja meg a szerző – Amerika erre soha nem lenne képes. Szerencsére, mert különben az egész amerikai demokrácia a hátrányára változna meg.

Már Salzman könyve is azzal ért véget, hogy a terrorizmus elleni stratégiát újra kellene gondolni, de azt ő sem javasolta, hogy a Nyugat az ártatlanokra sújtson le. Viszont más megoldást sem tudott ajánlani. Hét év elteltével Jenkins is nagyjából itt tart. Csak azt nem érti, hogy ha egyszer Amerika – nagyon helyesen – nem hajlandó az egyetlen győztes stratégiát alkalmazni, akkor minek bonyolódik ilyen háborúkba. Afganisztán és Irak után Szíriában is.