„Végképp csalódtak-e a választók az Európai Unióban, illetve bealkonyult-e a hagyományos nagy pártokra épülő politikai rendszereknek?” – kérdi a Globalist hasábjain Denis MacShane volt munkáspárti miniszter, aki már jóval a kormányból való távozása után hat hónapot töltött börtönben, amiért hamis költségszámlákat nyújtott be a parlamenti könyvelőknek.

MacShane mindenekelőtt abban látja az Unióra leselkedő veszedelmet, hogy a nagy középbal illetve középjobb pártok, amelyek a huszadik század második felében a tipikus nyugat-európai országokban sikeresen váltogatták egymást a kormányrúdnál, a huszonegyedik században sokkal rosszabb teljesítményt nyújtanak. Másfelől az Európai Unió népszerűsége mérhetően csökken.

E két tényező együttesen jelentkezik Görögországban, ahol a januári rendkívüli választáson győzelmi esélyekkel indul egy radikális és Unió-ellenes baloldali párt, a Sziriza. (A cikk megjelenése óta előnye három százalékpontra csökkent, mivel látványosan tartózkodik a korábban eredményesen hirdetett céloktól, például attól, hogy Görögországot kiléptesse az euróövezetből.) Görögországon kívül Spanyolországban, Lengyelországban, Dániában, Finnországban, Portugáliában, Észtországban és Nagy-Britanniában lesznek választások az idén, és Spanyolországban például a Podemos nevű rendszertagadó párt akár az első helyen is végezhet. Nagy-Britanniában az Unióból való kilépést sürgető UKIP kapta a legtöbb szavazatot az europarlamenti választáson, igaz, alacsony részvétel mellett. De az új, jobb- vagy baloldali rendszertagadó pártok a felsorolt országok legtöbbjében is számottevő erőt képviselnek.

Az eredmény nem tudható előre, de a szokásos európai politikai képlet előbb-utóbb alighanem változni fog. Az egyik lehetséges modell Dániáé, ahol száz éve egy párt sem győzött a választáson, és mindig látszólag ingatag koalíciók kormányoztak, ámde nagyobb fennakadás nélkül. A másik a svájci modell lehet, amelyben a döntések jelentős részét helyi szintre vitték le, mindenről lehet népszavazással dönteni, és a választás eredményétől függetlenül minden parlamenti pártnak van minisztere a kormányban. Ez a modell szinte mindenben ellentmond annak, amit Európa-szerte hagyományosan a stabilitás alapfeltételének tartanak, mégis szembeszökő stabilitást eredményez. Talán azért, mert a hagyományos modellben a választási mozgósításnak feltétele, hogy a pártok alapvető változásokat helyezzenek kilátásba győzelmük esetére, illetve tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígérjenek, aminek aztán törvényszerűen csalódás lesz a vége, kivált nehezedő gazdasági körülmények esetén.

MacShane-t éles szemű külpolitikai megfigyelőnek tartják, annak ellenére, hogy pályáját botlások sorozata kísérte. A BBC-nél kezdte újságíróként, és egyszer álnéven telefonált be a saját műsorába, hogy egy konzervatív képviselőről rossz véleményt mondjon. Elbocsátották, de hamarosan újra országos hírnévre tett szert, amikor 1982-ben Lengyelországban letartóztatták, majd kiutasították, amiért részt vett egy ellenzéki tüntetésen. Nem sokkal később az Újságíró Szövetség elnöke lett, majd a Nemzetközi Vasas Szakszervezeti Szövetség politikai igazgatója. 1994-ben beválasztották a parlamentbe, majd több munkáspárti miniszter titkárságát vezette. 2001-ben a külügyminisztérium államtitkára volt, és ez idő alatt egy muszlim vallású képviselő, Khalid Mahmood neve alatt cikket jelentetett meg, amelyben az afganisztáni háború mellett érvelt. A turpisság kiderült, mire 2002-ben Európa-ügyi miniszterré nevezték ki. Három év után kikerült a kormányból, állítólag mert Gordon Brown pénzügyminisztert álságos embernek nevezte, amit tagadott ugyan, de egy hangfelvétellel szemben ez nem sokat ért. A legnagyobb baj azonban 2012-ben érte, amikor kiderült, hogy több tucat hamis számla alapján kért költségtérítést a parlamenttől. Ekkor le kellett mondania mandátumáról, kizárták a Munkáspártból, a királynő tanácsadó testületéből, a Privy Councilból, és börtönbüntetésre ítélték, amiből hat hónapot fegyintézetben töltött, egészen 2014 nyaráig. Mint cikke mutatja, onnan is van visszatérés.