„A politikai korrektség azért tűnik vonzónak a liberálisok számára, mert a faji és a nemi előítéletekkel szembeni tiltakozás autentikus eszközének tekintik. A liberálisoknak természetesen abban igazuk van, hogy nem elég a rasszizmust és a szexizmust ellenezni, de (szemben a konzervatívok véleményével) azt is fel kell ismerni, hogy az előítéletek az egész amerikai társadalomra árnyékot vetnek. Fontos, hogy tudatosan szállunk szembe a faji és a nemi előítéletekkel, hiszen ezek a társadalmi és a családi szokásokban, a gazdasági viszonyokban, sőt tudatalattinkban gyökereznek. A diszkrimináció tilalma önmagában nem elégséges” – olvassuk az egyebek között a szólásszabadság melletti határozott állásfoglalásáról ismert Jonathan Chait esszéjét a New York magazinban.
Chait tucatnyi eset felsorolásával igyekszik alátámasztani, hogy az elmúlt években a liberálisok egyre nagyobb előszeretettel nyúlnak a politikai korrektség eszközéhez. Mint azt fenti idézete nyilvánvalóvá teszi, a liberális szerző nem vitatja, hogy a begyökeresedett és gyakran tudat alatti előítéletek legyőzéséhez szükséges a szimbolikus- és a nyelvi politizálás. Azt azonban elfogadhatatlannak tartja, hogy a liberálisok a vita és az előítéletes gyakorlatok és beidegződések kritikája helyett a betiltás, az elhallgattatás és kirekesztés eszközéhez nyúlnak.
A liberális szerző szerint különösen a mindenhol az elnyomást orrontó egyetemi baloldali értelmiség hajlik a totális nyelvi és szimbolikus háborúra. Chait attól tart, hogy újjáéledhet a kilencvenes évek kultúrharca. Felidézi, hogy 1992-ben a Michigani Egyetemen óriási botrányt váltott ki egy kiállítás, amely kritikusai szerint a prostitúciót túl jó színben tűntette fel. A kritikusok élén Catherine MacKinnon feminista jogász állt, akinek nyomására az egyetem korlátozta a szólásszabadságot (amíg aztán a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nem ítélte a szabályt). MacKinnon és társai azzal érveltek, hogy a pornográfia és a prostitúció legalizálása mellett szót emelő kiállítás veszélyt jelent a nők számára.
A liberálisok mára magukévá tették ezt a marxista indíttatású gondolatot – véli Chait. A szólásszabadságnak a felvilágosodás hagyományában gyökerező elve helyett elfogadták a baloldali tételt, miszerint a szólásszabadság csak az elnyomás eszköze, és a tényleges egyenlőség fontosabb, mint a jogok formális egyenlősége. Chait a Charlie Hebdo mészárlás utáni sajtóvitára utalva megjegyzi: hovatovább ott tartunk, hogy az áldozatokat tesszük felelőssé a velük szembeni erőszakért, mondván, ők provokálták ki.
A jelenség mélyebb okait Chait a sérelmi identitáspolitika előretörésében találja meg. A marxista érvelést elfogadó liberálisok a kisebbségi identitásokkal szembeni kritikát a rasszizmus és a patriarchális elnyomás megnyilvánulásának tekintik. A balra húzó egyetemi közösségek tüntetésekkel akadályozzák meg, hogy a baloldali politikai korrektség normáit megszegők előadásokat tarthassanak. Chait felidézi, hogy ezen az alapon sikerült elüldözniük Christine Lagarde IMF-elnököt, Ayaan Hirsi Alit és Condoleezza Rice volt külügyminisztert is. Egy kaliforniai kampuszon egy feminista professzor rátámadt (az egyetem éppen ilyen célra kijelölt szólásszabdság-zónájában) az abortusz ellen békésen tiltakozó fiatalokra és elvette tőlük az elhajtott magzatokról készült képeket tartalmazó transzparenseket. Arra hivatkozott, hogy jogában áll úgy munkába menni, hogy közben nem éri vizuális erőszak, az egyetem vezetése pedig védelmébe vette, és abortuszellenes „keresztes háborúnak” nyilvánította a tiltakozást. A Feminist Wire szervezet rasszizmussal és hímsovinizmussal vádolta az erőszakos fellépés kritikusait. A túlérzékeny diákok az egyetemi „mikroagressziók” elleni küzdelem jegyében betiltatják a Vagina monológokat, mondván, hogy Eve Ensler darabja sérti a transzszexuálisok érzéseit. Sztrájkot hirdetnek, amiért a professzor kijavítja a nagy kezdőbetűvel írt ’őshonos’ kifejezést.
A baloldali radikális nyelvi rendőrség megerősödése miatt a faji kisebbségekkel és a nemi egyenlőséggel kapcsolatos kérdésekben sokan inkább meg sem szólalnak. Mindenekelőtt a többségi társadalom tagjai vannak nehéz helyzetben, hiszen a kritikusok őket rögtön rasszistának és hímsovinisztának bélyegzik – írja Chait. A jelenség különösen aggasztó az interneten: a névtelen véleménygettó kedvez a bigott és erőszakos véleményformálóknak.
Chait elismeri, hogy nem könnyű egyensúlyban tartani a szólásszabadságot és az egyéb társadalmi érdekeket. A politikai korrektség azonban, még ha nemes célt hivatott is szolgálni, ellentétes a liberális célokkal – állítja Chait. „A politikai korrektség fölöslegessé, sőt gyakran lehetetlenné teszi a vitát.” A nyelvi rendőrök célja nem az érvek megcáfolása, hanem a beszélő hiteltelenítése és elhallgattatása.
Chait nem túlzottan optimista a jövővel kapcsolatban. Felidézi, hogy a kilencvenes évek elején Bill Clinton elnöknek sikerült az identitáspolitika felől a gazdasági egyenlőség felé terelnie a baloldalt. Abban azonban már nem biztos, hogy ugyanez Hillary Clintonnak is sikerülni fog.