„Elég egy pillantást vetni az államadósságok történetére, s mindjárt kiviláglik, mekkora tévedés azt gondolni, hogy márpedig az adósságot vissza kell fizetni” – írja Thomas Piketty francia közgazdász, aki az utóbbi egy-két évben ismertség dolgában megelőzte Nobel-díjas kollégáit.

Eddig a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedéséről írt tanulmányai és közszereplései keltettek feltűnést, továbbá a Tőke a 21. században című műve, amelyben, úgy gondolta, hogy megfogalmazza a kapitalizmus döntő ellentmondását: a tőkejövedelmek gyorsabban nőnek, mint a munkajövedelmek. Javaslatot is mellékelt az elmélethez: az állam igyekezzék mérsékelni a jövedelmi szakadékot. Igaz, maga is rámutatott, hogy ezt a gyógymódot már bőségesen alkalmazták a múltban. Hogy az ehhez szükséges magasabb adóknak milyen hatásuk lenne a versenyképességre és ily módon a foglalkoztatottságra, azt nem vizsgálta.

Ezúttal a görög és az olasz államadósság kapcsán veselkedik neki a közgazdasági ortodoxiának. Az ugyanis megkövetelné, hogy az adós fizessen, hiszen különben a megtakarítással rendelkezőknek elmegy a kedvük a kölcsönzéstől, és leáll a gazdaság. Csakhogy a múltban is voltak nagy államadósságok, és még sohasem fizették őket vissza teljes mértékben, mert lehetetlen is lett volna. Ehelyett különféle egyszerű módszerekkel csökkentették a tartozást, az inflációtól egészen az adósság részbeni vagy egészbeni felmondásáig.

A második világháború után például Franciaország és Németország államadóssága a bruttó hazai termék kétszeresénél is nagyobb volt, tehát nagyobb, mint a mai olasz vagy görög államadósság. Az ötvenes évekre azonban ez a hatalmas tartozás hetedére csökkent, és egyáltalán nem úgy, hogy a két állam költségvetésében ekkora képtelen többlet keletkezett volna. Hanem úgy, hogy a háborút erős infláció követte, és ily módon a belső államadósság elértéktelenedett. A külsőt pedig Németország esetében 1952-ben elengedték. Franciaországét nem, viszont a franciák nagyon súlyos adókat vetettek ki a magántőkére, a háború idején szerzett többletvagyont pedig száz százalékban elkobozták. Így vált lehetővé mindkét országban, hogy az infrastruktúrára, az oktatásra és a tudományra költsön az állam, és ez alapozta meg a német és a francia gazdasági fellendülést. És lám, alig hatvan év múlva ugyanezek a szereplők Görögországtól a hatalmas államadósság maradéktalan visszafizetését követelik, amihez szerintük a görög államnak évtizedeken keresztül négy százalékos költségvetési többletet kellene előállítania. Németország a leghajthatatlanabb hitelező, de Piketty szerint, ha Franciaország nem követi, akkor soha nem léphetett volna erre az útra. A kíméletlen hitelezők hosszabb távon persze maguknak is ártanak, hiszen a görög piacon a súlyos adósságteher miatt nem várható bővülés, sőt, további visszaesésre kell számítani.

Piketty különben is bizarrnak tartja, hogy az európai országok hitelezői és gazdasági szereplői körkörösen tartoznak egymásnak. Európa külső mérlege többletet mutat. Vagyis szerinte, ha az Európai Unió valóban egységpiacnak tekintené magát, akkor ez az egész probléma fel sem merülhetne. Természetesen nem, mint ahogy az Egyesült Államok nem hagyná elsüllyedni tagállamainak egyikét, ha az adósságválságba kerülne. Csakhogy Európa több nemzetből áll, s ezek nem azonosulnak egymással. Hogy ilyen körülmények között mi is lenne a megoldás a görög és az olasz adósság eltüntetésére, arról Piketty csak annyit közöl, hogy „másként kell megszerveznünk magunkat”.