„Mi lesz, ha egy sor korszak egyszerre ér véget?” – kérdi Thomas L. Friedman, a New York Times sztárkommentátora.
Nagyon is lehetségesnek tartja például, hogy a januári tőzsdei árzuhanás a világ legkülönbözőbb tájain nem csupán időleges megrázkódtatás, hanem valamilyen nagyszabású változás jele. Például azt is jelezheti, hogy Kínában véget ér a gyors növekedés harminc éves korszaka. Az már biztosnak látszik, hogy a korábbiakhoz képest szerény 7 százalékos növekedés előrejelzése nem válik be, és Friedman egyenesen azt feltételezi, hogy a kínai gazdaság stagnál. Márpedig Kína adta a világgazdaság növekedésének egyharmadát, sőt, ha hozzávesszük azt a növekedést, amit sok fejlődő országban a kínai gazdasági kapcsolat kiváltott, akkor felét.
Bár Friedman nem említi, hozzátehetjük, hogy a pár évvel ezelőtt oly diadalmas BRIC-országok további, legalább két jelentős tagjában szintén válságos a helyzet. Brazíliában megállt a növekedés, és súlyos politikai-gazdasági válság van. Oroszországban pedig a tavalyi visszaesés után az idén sem várható növekedés. Az olajárak ma alig több mint a felét teszik ki annak az erősen csökkentett szintnek, amelyre a takarékos orosz költségvetés épült, vagyis súlyos visszavágásokra van szükség. Egy másik Friedman, a Stratfor alapító vezetője például úgy tudja, hogy Oroszország a külföldi kormányhitelek gyakorlatának leállítására készül. Még az is lehetséges, hogy a már odaígért, de még nem folyósított hiteleket nem fogják kiutalni. Ennek megfelelően új megvilágításba kerül Oroszország szíriai és talán ukrajnai szerepe is (sőt, hozzávehetjük a fél éve tartó oroszbarát moldovai tömegmegmozdulásokat is): a befolyásszerzés pénzügyi eszközeinek megcsappanása után azt hivatott demonstrálni otthon és külföldön, hogy Oroszország nem szorul vissza a határai mögé, mint a kilencvenes években.
Még nagyobb bajban vannak a kisebb-nagyobb olajtermelő országok a harmadik világban. Ha nemcsak átmenetileg kell lemondaniuk olajbevételeik hetven százalékáról, hogyan tudnak átállni az eladható késztermékek előállítására? A hidegháború idején a szuperhatalmak egymással versengve támogatták őket segélyekkel, egyetemi ösztöndíjakkal, hadseregük, rendőrségük felfegyverzésével és kiképzésével, erősen támogatott árubehozatallal. Az automatizálás és a hatalmas kínai konkurencia fölöslegessé teheti termékeiket, rémisztő munkanélküliség állhat elő. Amerika és Oroszország pedig ezúttal a kisujját sem fogja mozdítani értük, mert a költséges segítségnek semmi hasznát nem látnák. Törékeny, mesterséges államok ezek, amelyekben nincs etnikai, kulturális nyelvi összetartó erő. Már most is sok ilyen állam van szétesőben, s az így keletkező felfordulásból egyre nagyobb tömegek igyekeznek átkelni a Földközi-tengeren a rend földjére, Európába.
Csakhogy Európában is nagy a baj. A gazdasági válságkezelés csak felületi jellegű volt, nehezen kezelhető adóssághegyek maradtak meg, a növekedés minimális. A beáramló tömegek pedig erősen próbára tették az európai egységet. Thomas L. Friedman úgy teszi fel a kérdést: „Mi van, ha az Európai Unió korának vége?” Indoklásul nem a milliós bevándorló tömeg beilleszkedésének problémáit hozza fel, és következésképp az uniót irányító hagyományos európai elitek népszerűségének zuhanását, hanem a határellenőrzés terjedését.
Felveti azt is, milyen következményekkel jár, ha a palesztinai „két állam-megoldás” lehetetlenné válik, éspedig éppen akkor, amikor Irán kiszabadul az elszigeteltségből.
Vajon az Egyesült Államok képes-e mindezt egyszerre kezelni? Kivált, mivel maga is új korszakba lépett. Mindkét nagy pártban radikális oldalról érkeznek új gondolatok. Friedman a demokratáknál az egyre népszerűbb szocialista Sanderst az 1989-ben megbukott eszme képviselőjének tekinti, a republikánus Trumpot pedig egyenesen fasiszta határesetnek minősíti. Az elnökválasztási kampányban azonban pontosan a fentebb említett nagy kérdésekről nem esik szó, márpedig ha a sok válság egybeesik, nehéz lesz az új helyzetet kezelni.