Az uralkodó kaszt leválthatatlan

2016. július 24.
Az uralkodó kaszt leválthatatlan

A meritokráciáról régóta tudjuk, hogy hajlamos zárt kaszttá szerveződni. Az elemzők nem hajlandók megváltoztathatatlannak elfogadni az új elit megcsontosodását, és egyre újabb és újabb gyógymódokat javallnak ellene. Ezek azonban nem hatnak.

 

A versenyvizsgán kiválasztott állami tisztviselők még fentebb hordták az orrukat, mint elődeik, a kiváltságos történelmi osztályok tagjai, és tőlük eltérően még elvben sem korlátozta őket az alázat ethosza” – tekint vissza a meritokrácia születésének korára, a kései tizenkilencedik századra Helen Andrews ausztrál kutató az Indianai Egyetem folyóiratában, a Hedgehog Review-ban, amely egész nyári számát a meritokrácia ügyének szentelte.

Andrews részletesen leírja, hogyan indult a meritokrácia máig tartó diadalútja Angliában, a 19. században. A hagyományos rendszerben az állami vezetői posztokat és a középvezetői tisztségeket is a befolyásos emberek patronáltjaival töltötték be. A nemesi vezető rétegek így hagyományozták új és új nemzedékeikre az állam irányítását és működtetését. William Gladstone, a későbbi többszörös liberális miniszterelnök már pénzügyminiszter korában sem volt híve az előjogoknak, és vizsgálatot rendelt el a közigazgatás hiányosságairól. A jelentés két szerzője, Charles Trevelyan és Stafford Northcote tudta, hogy mit vár tőlük a miniszter, és azt javasolták, hogy az állami állásokra jelentkezőket versenyvizsgára kötelezzék, és a legjobban szereplőkkel töltsék be az állásokat. Kezükre játszott a krími háborúban elszenvedett súlyos vereség, amelynek nyomán sok híve lett az államszervezet reformjának. A liberálisok támogatták a javaslatot, köztük a legnagyobb tekintély, John Stuart Mill is. Az ellentábor azt gondolta, hogy a vizsgáztatásból csakis a vizsgáztatók hadának lesz haszna. Volt, aki attól félt, hogy a műveltebb osztályok majd nem is pályáznak, mert nem kívánnak keveredni az alsóbb osztályokból jövő emberekkel. Maga Gladstone szeretett volna valamit átmenteni az új rendszerbe az arisztokrata jelenlétből, mert úgy gondolta, hogy az arisztokraták egyfajta etikai hagyományt képviselnek. Ez persze nem volt lehetséges. Felvetődött az is, hogy a parlamenti képviselők protezsáltjai legalább áttételesen éreznek valamit abból, hogy tartoznak a választóknak, a meritokrata tisztviselők viszont saját érdemüknek tekintik, ha pozícióba jutnak. A bírálók előre látták továbbá, hogy a meritokrácia túlcentralizált államhoz vezet, és ezt a bismarcki német állam példájával támasztották alá. A konzervatív Robert Cecil (aki később lord Salisbury néven többször is kormányt alakított) úgy gondolta, hogy nem érdemes a legértelmesebbekre bízni a közhivatalokat, mert ők elégedetlenek lesznek állásukkal. Azt is helytelenítette, hogy csakis az értelmi képességek számítsanak a hivatalok betöltésénél. Hát a megbízhatóság, hát a jellem? Hát az együttérzés? Hát a hazafiság?

A versenyvizsgák rendszerét 1870-ben vezették be, és az első világháború idejére az állami alkalmazottak száma tízszeresére nőtt. Ők új osztályt alkottak, amely felerészt a régi nemesség, felerészt pedig az új vállalkozói osztályok fiaiból állt össze, s amely már csak önmaga iránt érzett lojalitást. Az új osztály 1914-re teljesen kiszorította helyéről a régi arisztokrata közeget az államapparátusból és a jogászvilágból is.

A meritokrácia kifejezés Michael Young szociológustól és munkáspárti politikustól származik, aki 1958-ban jelentette meg A meritokrácia felemelkedése című szatirikus regényét, amelyben leírta, hogy 2034-re kialakul a teljesen kasztosodott meritokrata társadalom. Jó fél évszázaddal később fia, Toby Young A meritokrácia hanyatlása címmel írt tanulmányt a Quadrant című ausztrál folyóiratban. A megcsontosodott és öröklődő osztálykülönbségek oldására azt javasolja, hogy a szegényebb rétegek alacsonyabb intelligenciahányadost mutató tagjainak születendő gyermekeit genetikai vizsgálatok alapján szelektálják úgy, hogy az okosabbnak ígérkezők szülessenek meg. Andrews ezt bizarr, és az eugenikára jellemző ötletnek tartja, s azzal magyarázza, hogy az ifjabb Youngnak nincs megoldása a problémára. Igaz, másoknak sincsen. Andrews idéz néhány sikertelen próbálkozást a pozitív diszkriminációtól a korai felzárkóztatási programokig, és maga sem tud kész recepttel szolgálni. Mindenesetre hasznosnak tartaná, ha a meritokrácia tagjai tudatosítanák, hogy nem személyes érdem, hanem öröklött lehetőség áll karrierjük hátterében.