Önzetlen ösztönzés

2016. szeptember 29.

Az amerikai közgazdász arra figyelmeztet könyvében, hogy az egyéni haszonra építő ösztönzők gyakran a céllal ellentétes hatást váltanak ki. Ha nem a becsület és a presztízs a mozgatórugó, hanem csak az érdek, akkor az emberek önzőbben viselkednek.

„Sokak számára magától értetődő, hogy nem csak az önérdek határozza meg az egyéni döntéseket. A közpolitikai döntéseket azonban zömében olyan közgazdasági modellekre alapozzák, amelyek a homo economicus, vagyis az önérdekkövető egyén pszichológiájára épülnek” – olvassuk Henry J. Aaron tekintélyes közgazdász recenzióját a Democracy magazinban.

A cikk Samuel Bowles Az erkölcsös gazdaság, avagy miért nem helyettesíthetik a jó ösztönzők a jó polgárt? című monográfiáját ismerteti, amely amellett érvel, hogy az erkölcsi ösztönzők sokszor többet érnek az anyagiaknál.

Az elmúlt években egyre több közgazdász kritizálta azon gazdasági modelleket, amelyek az egyént mások érdekei iránt közönyös, vagyis kizárólag saját racionális érdekeit követő cselekvőként fogják fel. Ez a bírálat persze nem új, hiszen már Adam Smith is így gondolta – ámde az alkalmazott közgazdaságtani modellek az anyagi érdekkel számolnak, mert ezt könnyebb számszerűsíteni.

Bowles azonban nem csak a homo economicus modelljét bírálja, hanem egyenesen azt állítja, hogy a hagyományos anyagi ösztönzők gyakran a szándékkal ellentétes hatást váltanak ki. Izraeli óvodákban pénzbírsággal sújtották a gyerekeikkel késve érkező szülőket, remélve, hogy így szabálykövetőbbek lesznek – de éppen az ellenkezője történt: a pénzbüntetés hatására nőtt a késők aránya. Miután a Fehér Ház elkezdett fizetni a korábban mindenki által természetesnek vett, és ingyen végzett hétvégi túlóráért, az érintettek már nem akartak tovább bent maradni. Bowles szerint ezek a példák azt illusztrálják, hogy az anyagi ellenszolgáltatás hatására az emberek nem erénybeli ügynek, erkölcsi kötelességnek tekintik az adott tevékenységet. Amiért fizetnek, az már nem becsület, presztízs és jellem dolga, hanem egyéni érdek és haszon függvénye. Így aztán előfordul, hogy amit az emberek önzetlenségből, ingyen szívesen végeznek el, azt egyéni haszonkalkuláció alapján már nem hajlandók megtenni.

Bowles ebből egyrészt azt a csöppet sem új következtetést vonja le, hogy helytelen kizárólag az egyéni érdekeltség ösztönzésétől remélni a szabálykövetés erősödését – hatni kell az igazságérzetre és az altruizmusra is. Másrészt pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az intézményesített ösztönzők maguk is formálják az embert. Ha egy társadalmi szempontból kívánatos magatartást pénzzel honorálunk, akkor az emberek önzőbben fognak cselekedni. Az anyagi ellenszolgáltatásnak az az üzenete, hogy az adott cselekvés az egyéni haszonnal van összefüggésben, nem pedig erény kérdése. Minél több tehát az anyagi ösztönző, annál inkább egyéni érdekkalkuláció alapján cselekszenek az emberek, annál gyengébbek lesznek az állampolgári erények és annál kevesebb az önzetlenség. És minél többen cselekszenek egyéni érdek alapján, annál inkább megszilárdul az önzés kultúrája.

„Nem csak az emberek formálják a kormányzatot, hanem akarva-akaratlanul a kormányzat is alakítja az embereket” – jegyzi meg a recenzens. Mint végül megállapítja, már Arisztotelész is felismerte, hogy az állam a törvényekkel maga is alakítja az állampolgárok erényeit.