Van-e realista Oroszország-politika?

2016. november 20.

A brit politológus szerint a liberális demokrácia bizonyos társadalmak fejlődésének terméke, és nem telepíthető át egészen más struktúrájú társadalmakba. Oroszországgal szemben például a hűvös pragmatizmus az ajánlott magatartás, nem az elvi politizálás.

Az erkölcsi leckéztetésnek nincs sok értelme” – olvassuk a Quillette webmagazinban Sumantra Maitrától, a nottinghami egyetem politológus kutatójától, aki az Oroszországgal szemben követendő politikáról zajló vitához szól hozzá.

A First Things magazinban két jeles szerző fejtett ki egymással szögesen ellentétes álláspontot azzal kapcsolatban, mi is történt az elmúlt években Oroszország és a Nyugat kapcsolatában. Peter Hitchens publicista azt fejtegette, hogy a Nyugat maga felelős az új hidegháborús jelenségekért, mivelhogy benyomult olyan területekre, amelyekről Oroszország visszahúzódott. Példaképpen a színes forradalmakat (Ukrajna, Grúzia) említi, gyakorlatilag elismerve ezzel, hogy a Nyugat legalábbis jelentős szerepet játszott bennük, továbbá általában a demokrácia exportját és a liberális hegemóniára való törekvést. Semmi értelme új hidegháborút kirobbantani, érvel Hitchens, hiszen Oroszország nem fenyegeti a Nyugat érdekeit, hacsak ezeket az értékeket nem fogalmazzuk át moralista alapon. Ebből az olvasó arra következtethet, hogy ezek szerint Hitchens a reálpolitika képviselője, hiszen azt szeretné, ha a Nyugat nem erkölcsi alapon politizálna. Maitra szempontjai szerint azonban ez egyszerű izolacionizmus. A realizmus ugyanis az optimális megoldást keresi az államérdek szempontjából, amibe hol belefér a külföldi beavatkozás, hol nem. Maitra ezért furcsállja, hogy Hitchens vitapartnere ezt az álláspontot realistának nevezi. Edward Lucasról, az Economist Kelet-Európa-szakértőjéről van szó, aki ugyancsak a First Things hasábjain száll szembe Hitchensszel. Visszautasítja, hogy a Nyugat felelős lenne az új hidegháborúért, hiszen mindvégig elvhű álláspontot képviselt, és azt a következtetést vonja le a történtekből, hogy Putyinnal szemben erőt kell felmutatni.

A felek egyébként egyaránt afféle diktátornak tartják az orosz elnököt, rendszerét pedig nem tekintik demokráciának, és ebben Maitra is egyetért velük. Elutasítja azonban mind a konzervatív kisebbség izolacionizmusát, mind a liberális hegemónia törekvését. Helyettük a valódi realizmust javasolja, ami óvatosságot jelent és azt, hogy a politikát szigorúan az érdekekre kell alapozni, nem az értékekre. A realisták sosem hittek a határokat nem ismerő értékek jótéteményeiben, sohasem gondolták, hogy a nagyhatalmakat majd a nemzetközi jog és a globális piac jó útra téríti. Mindig is úgy gondolták, hogy a világtörténelemben elkerülhetetlen a nagyhatalmak szembenállása. Naivitás azt hinni, hogy Oroszország majd belátható időn belül demokratikus mintaállammá válik. Maitra szerint a kultúra, a hagyomány, a társadalom szerkezete történelmi előzmények függvénye, és az eltérő történelmi múlt más-más megoldásokat tesz lehetővé. Ezért a realisták nem hisznek a demokráciaterjesztő törekvésekben és a liberális normarendszer világmegváltó képességében.

Oroszország különben is nukleáris nagyhatalom, és minden gazdasági és demográfiai hanyatlása ellenére aligha fog a közeljövőben összeomlani. A választók pedig nem honorálnák, ha a kormány az atomháborús fenyegetést suhogtatná minduntalan, miközben a Nyugatnak semmilyen kimutatható geostratégiai és gazdasági érdeke nem forog kockán. A Nyugatnak Maitra szerint meg kellene határoznia, milyen térségeket akar mindenképp megvédeni (az Észak-Atlantit és Európát, illetve a Csendes-óceán ázsiai térségeit), ezek határán áthághatatlan vonalat kell húznia, a többi térséggel kapcsolatban pedig utat kell nyitni a kompromisszumnak. Ez az, amire a Nyugatnak lehetősége van. Ha ezen túl akar terjeszkedni, nagyobb bajt okoz, mint amekkorát el szeretne kerülni.