„A történelem továbbra is jó irányba halad, és ebben 2016 sem volt kivétel. Egyáltalán nem ördögtől való az optimizmus, sőt akár kötelezőnek is tekinthetjük. Realistának lenni annyit tesz, hogy optimisták vagyunk” – olvassuk David Rothkopf külpolitikai elemző cikkét a Foreign Policy év végi mellékletében.
Az értelmiség feladata, hogy figyelmeztessen a potenciális veszélyekre, ezért gyakran borúlátás és pesszimizmus jellemzi megnyilvánulásait. 2016-ban sem volt ez másként: a globális politikai átrendeződés, az elitellenes lázadás, a gazdasági bizonytalanságok és a migrációs válság kapcsán elöntötte a sajtót a borúlátás. Elvégre az orvostól, az autószerelőtől is azt várjuk, hogy minden gyanús jelet komolyan vegyen, és paranoiás óvatossággal hárítsa el a nagyobb bajt. Persze a szenzációhajhász média minderre ráerősített, hiszen az egymásra licitáló bombasztikus világvége-jóslatoknak mindig nagy keletje van.
Rothkopf nem vitatja a közhelyes igazságot, hogy a világ, mint mindig, nagy kihívások előtt áll. De úgy véli, jó okunk van az optimizmusra, ha kicsit eltávolodunk a napi problémáktól, és tágabb perspektívából tekintünk a világra. Mint például Thomas Friedman, aki legújabb könyvében amellett érvel, hogy az emberiség sokkal rugalmasabb, mint a baljóslatok sugallják. A klímaváltozás és a globális kapitalizmus átrendezte a világot, ámde az ember, főleg a technikai fejlődés következtében, alkalmazkodott az új körülményekhez. Afrikában például a felmelegedés ellenére nő a mezőgazdasági termelés, ami elsősorban a fejlett technológiának és a génkezelésnek tudható be.
Sőt, más számok is optimizmusra adnak okot, legalábbis hosszú távon. Rothkopf felidézi Steven Pinkernek a Metazin által is ismertetett monumentális munkáját, amelyből kiderül, hogy a háborús pusztítás a modern világban jelentősen csökkent, és a huszadik század minden borzalma ellenére összességében a legkevésbé erőszakos időszak volt, a 21. század pedig még jobban indult. Mint a PolitiFact kiszámolta, az elmúlt hatvan év alatt huszadára-harmincadára esett a háborúban életüket vesztők száma.
Történelmi távlatból szemlélve nemcsak az erőszak csökkent, hanem az életminőség is nagyot javult. Az ókorban még 30 éves átlagos élettartam az ipari forradalom óta rohamosan emelkedik, az elmúlt században megduplázódott. 1800-ban a világ legmagasabb átlagélettartammal büszkélkedő országa rosszabb mutatókkal rendelkezett, mint ma a legalacsonyabb várható élettartamot felmutató állam. Globális szinten egyre többen jutnak hozzá tiszta vízhez: 1990 óta 76-ról 91 százalékra emelkedett az egészséges vizet fogyasztók aránya. Az első világháború után a Föld népességének mindössze 1 százaléka fért hozzá elektromos áramhoz, ma 83 százalék. A 19. század elején még 90 százalék volt az analfabéták aránya, mára megfordult az arány, és már csak 10 százalék az írástudatlan.
Bár az elmúlt években sok szó esett a demokrácia visszaszorulásáról, hosszú távon még mindig bíztatók a számok – írja Rothkopf. A 19. század közepén még szinte mindenki antidemokratikus kormányzás alatt élt, ma viszont 4,1 milliárdan élnek többé-kevésbé demokratikus államban.
A sokat rettegett globalizáció is pozitív hatású. Hat évtized alatt a mai dollárban számított 450 dolláros egy főre eső GDP 10 000 dollár fölé ugrott. 1820-ban a Föld lakóinak még 94 százaléka élt nyomorban, ma viszont csak 10 százaléka. Ha így fejlődik a világ, akár még valóra is válhatnak az ENSZ tervei, amelyek 2030-ra tűzték ki a nyomor felszámolását.
Mindebből persze csak az következik, hogy a múlttal kapcsolatban lehetünk elégedettek. Arra Rothkopf számai sem garanciák, hogy a fejlődés a jövőben is tovább folytatódik, és hogy a farkast kiáltóknak ezúttal sem lesz igazuk.