„Az elmúlt évtizedben a liberálisok nem néztek szembe a bevándorlás kellemetlen igazságaival” – olvassuk Peter Beinart liberális véleményvezér cikkét az Atlantic magazinban.
A baloldali liberálisok nem voltak mindig annyira nyitottak a bevándorlásra, mint manapság. Beinart felidézi, hogy tíz éve még Paul Krugman is úgy vélte, hogy a bevándorlás hatására csökken a munkások bére, ezért fájó szívvel az alacsonyan képzettek bevándorlásának szigorú korlátozását javasolta. Barack Obama pedig még szenátor korában írt könyvében azt fejtegette, hogy patrióta szellemiségét zavarja a bevándorláspárti tüntetéseken lobogtatott sok mexikói zászló, továbbá, hogy „frusztráló, ha az ember csak tolmács segítségével tud kommunikálni az autószerelővel”. Ilyen mondatok ma aligha hangozhatnának el liberális politikus szájából. A Demokrata Párt 2008-ban még elfogadhatatlannak nevezte az illegális bevándorlást, 2016-ban viszont kizárólag a bevándorlási rendszer korlátozásait bírálta.
Beinart azzal vádolja a liberálisokat, hogy ideológiai és választástechnikai okokból egyoldalúan közelítettek a bevándorláshoz. Ami az utóbbit illeti, a bevándorláspárti jelszavak az egyre növekvő spanyol ajkú népesség szavazatainak elnyerését célozták – véli Beinart. De legalább ilyen fontos volt az ideológia is. Mint fentebb említett cikkében Paul Krugman elismerte, a liberálisok számára ugyanis kínos és ellentmondásos kérdésről van szó: univerzalista etikájuk miatt támogatniuk kell a határok jelentőségének csökkentését, ám ezzel éppen a leginkább kiszolgáltatott társadalmi rétegek dolgát nehezítik meg, ami pedig egyenlőségfelfogásukkal ellentétes. Ám az ellentmondás elismerése maga is ellentétes a liberális dogmákkal. Olyannyira, hogy még Bernie Sandersnek is nekiestek, amikor ilyesmit állított. A liberálisok azzal igyekeztek átvágni a gordiuszi csomót, hogy a bevándorlást gazdasági szempontból is előnyösnek állították be. Pedig ebben a kérdésben a közgazdászok véleménye megoszlik, és a bevándorlást hosszú távon előnyösnek tartók is elismerik, hogy az integráció és a segélyezés rövid távon jelentős többletköltséggel jár.
Beinart mindazonáltal nem gondolja, hogy a liberálisoknak teljességgel bevándorlásellenessé kellene válniuk. De elsősorban a képzett migránsok befogadását kellene pártolniuk, akik könnyebben integrálhatók, és kevesebb eséllyel szorulnak segélyre. Egyúttal követelhetnék, hogy vessenek ki adót a bevándorlás előnyeit élvező tehetős amerikaiakra és a nagyvállalatokra.
A legfőbb kérdés a bevándorlók beilleszkedése. A kulturális és az etnikai sokszínűség ugyanis, bármilyen fájó is ez a liberálisok számára, csökkenti a társadalmi szolidaritást – utal a szerző Robert Putnamnek a Metazinban is ismertetett kutatására. Ezért, akár tetszik, akár nem, a bevándorlók kulturális asszimilációját is elő kel mozdítani – jegyzi meg Beinart, hozzátéve, hogy az angol nyelv elsajátítása jelentősen növeli az elhelyezkedés esélyét. Fontos továbbá, hogy a liberálisok a különbségeket hangsúlyozó (és konzerváló) identitáspolitika helyett visszatérjenek a befogadó amerikai nemzeti identitás, az olvasztótégely narratívájához, már csak azért is, mert az erősíti az egyenlőséget.
Végül pedig Beinart azt javasolja a liberálisoknak, hogy száznyolcvan fokos fordulattal határozottan foglaljanak állást az illegális bevándorlás ellen. „A következő demokratapárti elnökjelöltnek azt kell mondania, hogy a törvényeket mindenkinek tisztelnie kell, vagyis az illegális bevándorlást nullára kell csökkenteni.”