„Lehet-e véreskezű egy szobor?” – kérdezi cikkének címében a Slate magazin francia kiadásának honlapján Antoine Bourguilleau.
A bevezetőben említett csoport a franciaországi Feketék Szervezeteinek Reprezentatív Tanácsa. Elnöke, Louis-Georges Tin a Libérationban alaposan leszedte a keresztvizet Franciaország vezető politikusairól, amiért városaikban csak úgy hemzsegnek a rabszolgatartó gyarmati múlt alakjait ábrázoló szobrok. „Az önök hőseinek némelyike hóhér” – üzente nekik. Hosszabban is ecseteli Jean-Baptiste Colbert esetét, akinek szobrai valósággal elborítják Franciaországot, s akinek nevét terek és utcák százai viselik. Colbert köztudomásúlag a Napkirály pénzügyminisztere volt, és ebben a minőségében a róla elnevezett Colbert-izmus, a klasszikus merkantilizmus meghonosítója, az állami pénzügyek rendbetevője. Ő hozta létre a haditengerészetet és a gyarmati közigazgatást. Nos, éppen ez a bökkenő. Ő fogalmazta meg ugyanis a Fekete Törvénykönyv első változatát, amely (már Colbert halála után) a rabszolgaság intézményét szabályozta. A tizenhetedik században járunk. Az idő tájt Európában aligha ellenezte bármely államférfi is a rabszolgaságot, sőt, Afrikában is bevett gyakorlat volt az őslakosság körében, igaz viszont, hogy az akkori törzsfőnököknek nem is áll szobruk Párizsban.
Bourguilleau maga is baloldali, és voltaképp elismeri, hogy bűnös embereket példaképnek állítani helytelen, márpedig az emlékműveket ezért emelték. Igaz, senkinek sem jutott eszébe, hogy Colbert-ben a Fekete Törvénykönyv szerzőjét kell tisztelni, de tény, hogy ő volt az eredeti szerző. Mellesleg Robespierre-nek, aki az elsők között szólamlott fel a rabszolgaság ellen a Nemzetgyűlésben (csaknem száz évvel Colbert halála után), nincs szobra Párizsban. Pedig egyébként a halálbüntetés ellen is nyilvánosan fellépett, ami pedig igazán nagy ritkaság volt abban a korban. Olyannyira, hogy ő is előszeretettel gyakorolta, amíg maga is a guillotine alatt nem végezte. Mindenesetre, bármily meglepő, Robespierre-ről még egy sikátort sem neveztek el Párizsban, ámbár tavaly Danielle Simonnet radikális baloldali párizsi önkormányzati képviselő éppen ezt javasolta. Jean Sevilla konzervatív publicista erre azt írta a Le Figaróban, hogy éppen ellenkezőleg, le kellene venni a jakobinus vezér nevét minden utcanévtábláról, szerte Franciaországban. Hiszen a nagy terrort képviseli, a totalitárius államok ősét, és azt az elvet, hogy a helyesnek képzelt eszmék nevében jogos az erőszak.
Hát Napóleon? A franciákat nem zavarná, hogy egész Európát uralma alá akarta hajtani, de még az sem, hogy milliónyi francia katona halt meg a háborúiban. Pedig a mai közjog és közerkölcs szerint ez sem kisebb bűn, mint a rabszolgatartás. Ráadásul Napóleon még vissza is állította a francia gyarmatokon a Konvent által eltörölt rabszolgaságot. Mégsem követeli senki – egyelőre –, hogy szobrait és a róla elnevezett utcák, terek névtábláit eltávolítsák.
Bourguilleau szerint ma hétszáz köztéri szobor áll Párizsban, és nem sok maradna a talapzatán, ha csak kifogástalan, éspedig mai mércével kifogástalan jellemű és életű embereknek maradhatna szobra. Az emlékművekkel a mindenkori francia társadalom nemcsak az ábrázolt személyiségeket mutatta be, hanem önmagát is. Tükör valamennyi. Mi a jobb? – kérdi a szerző. Ha megnézzük magunkat benne, vagy ha összetörjük?