Nyomtatás

Miért bukott meg a liberalizmus?

2017. december 21.
Miért bukott meg a liberalizmus?

Az amerikai konzervatív politológus szerint jobb- és baloldal egészen mostanáig a liberális ideológia kijelölte határok között vívta harcát. A liberális individualizmus kiteljesedése azonban olyan patológiákhoz vezetett, amelyek ellehetetlenítik a liberális társadalmi berendezkedést.

A liberalizmus nem azért áll bukásra, mert megtagadta önmagát. Hanem azért, mert sikeres volt: ahogyan kiteljesedett, úgy váltak világossá a liberalizmus belső ellentmondásai” – olvassuk a Hedgehog magazinban. Az esszének is beillő cikk szerzője Patrick J. Deneen konzervatív politológus, akinek Miért bukott meg a liberalizmus című könyve január elején jelenik meg.

Zsurnaliszta közhellyé vált, hogy a fejlett nyugati demokráciákban egyre nagyobb a megosztottság. A szembenálló politikai táborok tagjai lakóhely szerint is egyre inkább elkülönülnek, az interneten és a médiában szegregált ideológiai enklávékban mozognak. Vallási, sőt kulturális ízlés tekintetében is egyre homogénebb területek jönnek létre. Dacára a mély világnézeti szakadéknak, a szembenálló táborok, legalábbis Amerikában, elfogadták a liberális individualizmus alapvetését. A piacpárti konzervatív jobboldal és a nagyobb állami gondoskodást óhajtó liberális baloldal egyaránt az egyéni szabadságra hivatkozott. Más eszközökkel, de az individuális jogok szabadságát, az egyéni autonómia erősítését szorgalmazták. „Amerikában a polgárháború óta lényegében a liberalizmuson belüli törésvonalak mentén zajlottak tehát a politikai összecsapások” – írja Deneen.

Az egyének közötti egyenlőség jobb- és baloldali változatai egyaránt individualisták voltak. Legfőbb céljuknak az egyén felszabadítását tűzték ki, amihez pedig szembe kellett szállniuk a természetes rendre, normákra és hierarchiákra vonatkozó elméletekkel – ismétli el Deneen a liberalizmussal szembeni klasszikus konzervatív kritikát. A szokáserkölcsöt és a hagyományos kulturális normákat személytelen intézményi szabályokkal akarták felváltani. A konzervatív jobboldal a piacban, a progresszív baloldal pedig az állami újraelosztásban találta meg a liberális individualizmussal összhangban lévő intézményeket. Az előbbi szerint az önérdeküket maximalizáló egyének közötti szabad, külső korlátoktól mentes piaci tranzakciók erősítik az individuális szabadságot. Utóbbi felfogás szerint viszont az állami intézményes szolidaritásnak kell gondoskodnia az egyéni kiteljesedéshez szükséges esélyegyenlőségről.

A liberalizmus kiteljesedésének eredményeként az egyén egyre inkább függővé válik a piactól és az államtól – folytatja Deneen. Jóléte és szabadsága a piac, illetve az állami intézményrendszer függvénye. A folyamat azonban új kiszolgáltatottságot szül. A piacnak való kiszolgáltatottság az állammal szembeni függést, az állam túlterjeszkedésétől való félelem pedig a piac logikáját erősíti. A dialektika eredményeképpen az egyén egyre kiszolgáltatottabbá válik, ami pedig elégedetlenségben ölt testet.

Az egyén kiszolgáltatottságát fokozza, hogy a liberalizmus a „radikális individualizmus” nevében leszámolt a hagyományos kultúrával. Sőt, hogy a liberális szabadságjogokat is csak egy esetleges, társadalmilag konstruált normarendszernek tekinti, és mint ilyet, nem védi meg az egyéb normarendszerek térnyerésével szemben. Ezzel a posztmodern liberális ellenkultúra a liberális egyenlőség, tolerancia és végső soron az egyéni szabadság fenntartását is ellehetetleníti. Ezzel magyarázza Deneen a párválasztás és a szexualitás körüli kultúrharcot és a pénzvilágnak a társadalmi normarendszertől elszakadt káros gyakorlatát is. Az ellentmondásokat tovább tetézi, hogy az egalitárius elveken alapuló liberalizmus is létrehozza a maga arisztokráciáját. A szabad piaci kapitalizmus sikeres vállalkozói és a haladó szellemű értelmiség egyaránt a „liberalokrácia” elitjéhez tartoznak: egyenlőséget prédikálnak, miközben kultúra és vagyon tekintetében elkülönülnek az átlagembertől, akit ráadásul még le is néznek.

Az esszé végén Deneen megjegyzi, hogy a liberális individualizmus ellentmondásaiból nem lehet egykönnyen kitörni. Abban azonban biztos, hogy a posztliberalizmusba vezető utat a közösségi szolidaritás megerősítésében, illetve az önkéntes, helyi polgári társulások megerősítésében kell keresni. Tocqueville-re utalva megjegyzi, hogy a piaccal és az állammal szembeni kiszolgáltatottságot akkor tudjuk meghaladni, ha az egyének szolidáris és összetartó közösségben szocializálódnak. Eszerint Deneen nem szakítani akar a liberalizmussal, hanem javítani rajta. Hiszen a közösségelvű és a tocqueville-i felfogás egyaránt elfogadja az egyéni jogokra és az autonómiára vonatkozó alapvető tételeket, és mindkettő sokkal inkább a liberalizmus korrekciójának, mintsem ellentétének tekinthető.