Afgán ópiumfüggőség

2018. január 14.

Az Egyesült Államok vesztésre áll történetének leghosszabb háborújában. A történészprofesszor szerint Afganisztánban hiába minden, a politikát az ópiumtermelés határozza meg. Hála az Egyesült Államok nyolcvanas évekbeli szovjetellenes beavatkozásának.

Az elmúlt négy évtized tragikus történelme során Afganisztán sorsában központi szerepet játszott az ópium. A történelem szomorú fintora, hogy az afgán éghajlat és az amerikai katonaság együttesen a világ első narkó-államává tette Afganisztánt: a gazdaságot, a politikát, sőt, a külföldi intervenciók sorsát is a kábítószer határozza meg” – olvasunk a Guardianben kivonatot Alfred W. McCoy madisoni történészprofesszornak az Afganisztán közelmúltját feldolgozó új könyvéből.

McCoy arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lehetséges, hogy az Egyesült Államok vesztésre áll történetének leghosszabb, tizenhat éves háborújában. A világ legerősebb nagyhatalma egyedül a katonai akciók finanszírozására több mint ezermilliárd dollárt költött, és a konfliktus csúcsán százezer fegyverest telepített Afganisztánba, akiket háromszázötvenezer főnyi helyi erő is támogatott. Obama elnök, tekintettel a kormányerők gyengeségére, 2016-ban határozatlan időre elhalasztotta az országban állomásozó nyolcezres kontingens kivonását.

McCoy szerint az afganisztáni politikát az ópium határozza meg. A történet megértéséhez a nyolcvanas évekig kell visszamenni, amikor a CIA a Szovjetunió gyengítése érdekében támogatni kezdte az afgán iszlám milíciákat. Nemcsak fegyverekkel, hanem az ópiumtermesztés elnézésével is. A szovjetellenes mudzsáhidok a heroinkeresekedelemből befolyó összegeknek köszönhetően tudtak ellenállni a szovjet túlerőnek, és nyerték el a máktermesztésből élő helyi lakosság támogatását. Az 1970-ben mindössze kéttonnás éves afgán ópiumtermelés 1991-re ezerszeresére nőtt. 1984-re az európai heroin 60, az amerikai 80 százaléka származott innen.

Az éghajlati és a háborús viszonyok miatt gyakorlatilag a mák vált az egyetlen mezőgazdasági terménnyé Afganisztánban. Innen pedig már nem volt visszaút. A 90-es évek polgárháborújában a tálibok profitáltak a máktermesztésből. Amikor aztán 2000-ben megtiltották az ópiumtermelést, az afgán gazdaság hirtelen visszaesett. Nem is csoda hát, ha az afgánok nem támogatták a tálib vezetést a 2001 őszi amerikai támadással szemben. Aztán a közben a kormányból elűzött tálib vezetés is belátta, hogy öngólt rúgott, és ismét támogatni kezdte a mákgubó-termesztést. 2007-ben már rekordot döntött az afgán ópiumtermelés. Aminek meg is lett a hatása: a tálibok a drogból befolyó sápnak köszönhetően felfegyverkeztek, és sikeresen szembeszálltak az amerikaiakkal, akik a nemzetközi nyomásnak is engedve kénytelenek voltak a terrorizmus elleni háborút az ópiumra is kiterjeszteni. Néhány évig csökkent is a termelés, de mára már a tíz évvel ezelőttinél is többet, évi 9 ezer tonna ópiumot állítanak elő Afganisztánban.

„Az afganisztáni amerikai intervenció kudarca rávilágít a nagyhatalmak erejének korlátaira” – zárja cikkét McCoy. Arra utal, hogy az amerikai beavatkozások hosszú időre megpecsételték Afganisztán és az egész térség sorsát. McCoy megpendíti, hogy talán lenne kiút. A gabonatermesztés és az állattartás támogatásával talán vissza lehetne szorítani az ópiumtermelést, és vele gyengíteni a tálibokat. Ez azonban olyan költséges lenne, hogy McCoy sem lát reális esélyt a megvalósulására. Mivel a máktermesztés alternatívája a nyomor, Afganisztán minden bizonnyal marad narkó-államnak.