„King nagyon is támogatná a Black Lives Mattert. Sőt!”– írja Richard Lischer a Washington Postban.
Véleményét arra alapozza, hogy a ma a béke apostolának számító King „élete végén Malcolm X-hez közeledett”. Malcolm X baptista lelkészből muzulmán hitszónokká vált radikális mozgalmár volt, őt is megölték, mégpedig három évvel a King-gyilkosság előtt. Mindenesetre Lischer a hatvanas évek polgárjogi mozgalmának örökösét látja a Black Lives Matterben. Elismeri, hogy ez világi mozgalom, Kingé pedig a nagy afroamerikai vallási hagyományra támaszkodott, de hibának tartaná, ha nem látnánk a kettő közötti folytonosságot.
A New York magazinban Ezekiel Kweku szintén arra hívja fel a figyelmet, hogy utolsó éveiben King már antikapitalista, antiimperialista nézeteket vallott, és ezt ma igyekeznek minden oldalon elfelejteni. Így lehet ma nagyjából általánosan elfogadott nemzeti hős. Korai, erőszakos halála tette lehetővé, hogy pályájának ez a fordulata homályban maradjon, de a Black Lives Matter mozgalom mai aktivistái emiatt is joggal hivatkoznak rá.
A Black Lives Matter mozgalomhoz hasonlóan az európai baloldali kommentátorok is úgy látják, hogy King üzenete ma is érvényes, mert az afroamerikaiak tömegei továbbra is hátrányos helyzetben vannak, s ezért a fehérek előítéletei felelősek.
A brüsszeli De Morgenben Frank Albers kifejezetten a mai radikális mozgalmak elődjének tekinti Kinget. Egyenesen azt olvassa ki King örökségéből, hogy nem kell megvárni, amíg a többség egyetért a haladó reformokkal. Egyszerűen cselekedni kell, addig is, amíg a nagy többség majd követi a cselekvőket. Ilyen volt King, nem pedig „remegő térdű próféta”. Albers ezt különösen a „popularizmustól és autoritarizmustól” terhes mai időben minősíti aktuálisnak.
A római La Repubblicában Federico Rampini azt kérdi, mi változott az elmúlt ötven év alatt. Talán megszűnt a déli fehérek körében a frusztráció, amiért elvesztették a ’faji háborút’? Vajon nem ásta alá a valóság a faji megkülönböztetés felszámolásában elért sok-sok eredményt? Vajon nem a fehér szavazórétegek rasszizmusát fejezi ki Trump győzelme? A faji előítéletek túlélésének tipikus példáját látja abban, hogy a legutóbbi hetekben is nem egy afroamerikai fiatalt agyonlőtt a rendőrség.
Amerikában most jelent meg a pozitív diszkrimináció Metazinból is ismert kritikusának, Thomas Sowell konzervatív szerzőnek legújabb könyve, az Egyenlőtlenségek és diszkrimináció. Sowell szerint a kétségkívül súlyos faji színezetű egyenlőtlenségeket nem az előítéletek okozzák, bár vannak előítéletek, és a hatásuk negatív. Recenziójában Walter E Williams azt írja a „jobboldali Huffington Postnak” is nevezett Daily Callerben, hogy a szándékos, előítéletes hátrányos megkülönböztetés bizonyítására felhozott példák sántítanak. Williams afroamerikai konzervatív liberális közgazdászprofesszor. 1959-ben azzal vált híressé, hogy frissen besorozott katonaként sötétbarna bőre ellenére demonstratíve „kaukázusinak”, vagyis fehérbőrűnek vallotta magát, hogy így tiltakozzék a feketék hátrányos helyzete miatt. Később levelet írt Kennedy elnöknek a feketék egyenjogúsítását követelve.
Igaz, hogy az egyetemeken a feketék felvételi aránya alacsonyabb, mint a fehéreké, az ázsiaiaké viszont magasabb – ismeri el Williams, de azt már nem fogadja el, hogy a felvételiztetők a fehérek rovására lennének elfogultak, hiszen az ázsiaiak még sikeresebbek a vizsgákon. Hasonló a helyzet a jelzáloghiteleknél. A feketék kérelmeinek 44 százalékát utasítják el a bankok, a fehér kérelmeknek viszont csak 22 százalékát. Igen ám, de az ázsiaiak által beadott kérelmeknek csupán 14 százaléka sikertelen. A hiba tehát Williams szerint nem egyszerűen a fehérek előítéleteiben van, hanem főleg a feketék ma is jelentősen hátrányos társadalmi helyzetében.