A fölösleges emberek kora

2018. június 7.

Az ikonoklaszta baloldali antropológus szerint a munkahelyek akár fele felszámolható lenne anélkül, hogy ebből érdemi következmény származna a termelésre vagy az államigazgatásra nézve. Sőt, még hasznos is lenne. A mondvacsinált munkák ugyanis több kárt okoznak, mint amennyit használnak.

Az örök kárhozatban az emberek fölösleges és kellemetlen feladatokat végeznek. Bár nem értenek hozzá és utálják az egészet, mégis csinálják, mert mérhetetlenül idegesíti őket a lehetőség, hogy valaki más áll a helyükre” – olvassuk a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban. A cikk szerzője David Graeber anarchista antropológus, akinek május közepén jelent meg legújabb, Bullshit Jobs című könyve. A könyv a szerző néhány évvel ezelőtti, a mondvacsinált munkák elburjánzását tárgyaló esszéjének kibővített változata.

Graeber a könyvben kétszázötven interjú segítségével mutatja be, hogy az élet szinte minden területén burjánzanak a teljesen fölösleges, ám annál lélekölőbb állások. Az állami hivatalokban, az elvileg hatékonyság-orientált magánvállalatoknál, a gyárakban és az egyetemeken egyaránt jellemző a fölösleges bürokrácia. Az utóbbit Graeber különösen fájónak érzi. Az egyetemi adminisztokrácia nemcsak fölösleges, de kifejezetten káros, hiszen hovatovább felszámolja az érdemi oktatást: az üzleti élet mentalitását képviselő egyetemi bürokraták által előírt értelmetlen feladatok elveszik az időt a tanítástól és a kutatástól. Sőt, mint Graeber megjegyzi, a HR-szakértők és a pénzügyi vezetők egyre nagyobb szerepet kapnak az akadémiai kérdésekben, például az oktatók felvételében és a kutatási pénzek elosztásában is. Graeber ezzel magyarázza, hogy az egyetemek tökéletesen unalmas, pedáns és skolasztikus intézménnyé válnak, amelyek elfojtják az újszerű gondolatokat.

Graeber tudóshoz méltón tipologizálja a mondvacsinált munkákat, és öt fő csoportot különít el. A ’lakájok’ kizárólag státusszimbólumként szolgálnak. A liftesfiúk és az ajtónállók például semmilyen érdemi funkciót nem látnak el, csak a kuncsaftok fontosságát hivatottak szemléltetni. Az egyszerű fajankókat puszta megszokásból alkalmazzák. A PR-szakértőknek, telemarketing-alkalmazottaknak és hasonlóknak ugyan semmi hasznuk nincsen, de annyira elterjedtek, hogy egy magára adó cég nem nélkülözheti őket. A ’szigetelőszalagosok’ feladata a mások által el nem végzett vagy elrontott munkák orvosolása (ami leginkább csak további bajokat okoz). Az aktakukacokra bízzák a panaszok kezelését. Ez többnyire végeláthatatlan bürokratikus procedúrát jelent, amelynek egyetlen célja, hogy a hivatalt vagy a vállalatot megvédje a kritikával szemben. A feladatkezelők munkája abból áll, hogy a rájuk bízott dolgokat másoknak osszák ki.

Közvélemény-kutatások szerint a brit és a holland munkavállalók közel 40 százaléka úgy érzi, hogy munkájának nincsen semmilyen érdemi hozadéka. Az amerikaiak munkaidejük legfeljebb felében végeznek érdemi munkát. Feladatuk ugyanis leginkább öncélú aktatologatásból, értelmetlen jelentések gyártásából és a haszontalan megbeszéléseken való részvételből áll. Ebből Graeber arra következtet, hogy a mai munkák fele minden további nélkül megszüntethető lenne anélkül, hogy annak érdemi hatása lenne a világra. Erre azonban vajmi kevés esélyt lát a közeli jövőben. Hiába a gépesítés, hiszen a mondvacsinált munkákra már robotok nélkül sem lenne szükség, így nem valószínű, hogy az automatizálással megszűnnek. Sőt, inkább félő, hogy minél kevesebb érdemi emberi munkára van szükség, annál több lesz a mondvacsinált hivatal. Az egyetlen megoldás Graeber szerint az lenne, ha leszámolnánk a protestáns etika által diktált munkamániával, és a társadalmi javak elosztásának új, a munkavégzéstől független formáját, például alapjövedelmet vezetnénk be.

Graeber könyvét a baloldali kritikusok nagy megelégedéssel fogadták. Konzervatív recenzensek azonban rámutatnak, hogy Graeber kutatása maga is mondvacsinált munka: haszontalan akadémikus köldöknézés. Arról nem is beszélve, hogy a modern termelés és államigazgatás szükségképpen vezet a külső szemlélő által mondvacsináltnak tűnő, ám valóban elkerülhetetlen bürokratikus szakosodáshoz és munkamegosztáshoz. Sőt, David Goodhart, a brit konzervatív baloldaliság vezéralakja szerint Graebernek az alapjövedelem bevezetésére vonatkozó javaslata kifejezetten kártékony, ha az a célja, hogy az emberek ne dolgozzanak. A Graeber által mondvacsináltnak minősített munkák ugyanis a többség életében az önbecsülés fontos forrásai.