A bölcsészet alkonya?

2018. július 10.

Az elmúlt években a természettudományok képviselői és a technokrata politikusok hadjáratot indítottak a bölcsészoktatás ellen. Most azonban a világ egyik legismertebb irodalom- és jogtudósa kongatja a vészharangot. Bár maga is egész életében a retorika, az irodalom és a jog klasszikusait tanulmányozta, egyetlen meggyőző érvet sem tud felhozni a bölcsészoktatás mellett.

A bölcsészoktatás védelmében felhozott érvek nem meggyőzők. De a bölcsészetet az sem menti meg, ha engedményeket teszünk a bölcsészképzéssel szembeni hagyományos kritikáknak” – olvassuk Stanley Fish világhírű irodalom- és jogtudós esszéjét a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban.

Az írás apropója a Wisconsin Egyetem döntése tizenhárom hagyományos képzés megszüntetéséről. Leginkább a bölcsészképzést sújtja a döntés. Egyebek között felfüggesztik a történelem, a művészettörténet, a filozófia, számos idegen nyelv és irodalom egyetemi oktatását. Sőt, a szociológia és a politológia szakokat is felszámolják, hogy több pénz maradjon a természettudományos oktatásra.

A Wisconsin Egyetem döntése nem egyedi, sokkal inkább a bölcsészet elleni háború egy ütközete. Amerikában és Európában egyre népszerűbb az a nézet, miszerint a humán tárgyak oktatása és a bölcsészképzés haszontalan, vagy jó esetben is fölösleges luxus.

A bölcsészet védelmében a liberális és a konzervatív szellemi elit két érvet szokott felhozni. A hagyományos megközelítés szerint a tudás és a kultúra önérték, amelyet nem lehet pragmatikus szempontoknak alávetni. Fish ezt az ókori görög filozófusokig visszavezető érvelést elitistának tartja. A fiatalok az egyetemi jelentkezések leadásával szavaznak, márpedig a jelentkezések száma arra utal, hogy a bölcsészképzések iránti kereslet csökken. Ráadásul Fish kizártnak tartja, hogy a tudás és a kultúra önértékére való hivatkozással meg lehetne győzni a bölcsészoktatás ellenzőit. Sőt, még a kultúra, a klasszikus zenei koncertek, a kiállítások, a Shakespeare-darabok rajongói sem biztos, hogy sokat veszítenek, ha az egyetemeken nem oktatnak irodalomelméletet, általános nyelvészetet avagy éppen gendertudományt.

A bölcsészet védelmében felhozott másik érvet Fish haszonelvűnek nevezi. Az előzőnél nem kevésbé elitista az az apológia, amely szerint az irodalom, a kultúra, a történelem és a filozófia klasszikusainak ismerete az értékes és boldog egyéni élethez és a demokráciához is egyaránt elengedhetetlen. Fish ezt az évelést is ingatagnak tartja. A tudás és a kifinomultság nem feltétele az erénynek. Őszintén megvallja, hogy ő maga sem lett jobb ember önmagában a klasszikus filológia alapos tanulmányozásától. Sőt, mint arról korábban beszámoltunk – az erkölcsfilozófia felkent papjai csöppet sem erényesebb emberek, mint a tudatlan pórnép. A tudós értelmiség előszeretettel szegődik diktátorok és elnyomó ideológiák szolgálatába. Különben mindegy is, mert az erkölcsfilozófia egyetemi oktatása amúgy is öncélú köldöknézéssé vált, az erényre és a jó életre való nevelés tudománytalannak számít. Az egyetem egyre inkább a társadalmi előjogok átörökítését szolgáló mandarinképző, és ehhez nem szükséges elmélyült bölcsésztudás.

Fish halva született ötletnek minősíti, hogy újabban a természettudományos érvelés és kutatásmódszertan átvételével, például a digitális humanizmus segítségével próbálják megmenteni a bölcsészoktatást. A „kemény” tudományok módszereinek átvétele ugyanis a közhelyes és érdektelen sarlatánságnak kedvez, sőt a bölcsészet kasztrációjával egyenértékű. 

Amennyiben nem akarjuk kötelezni a fiatalokat a klasszikus bölcsészet tanulmányozására, új és a fentiéknél meggyőzőbb érv kell a bölcsészoktatás megmentéséhez – figyelmeztet Fish. Bevallja, hogy egyelőre nem ismer ilyet. „Hacsak bölcsészkollégáim gyorsan ki nem találnak valamit, félő, hogy hamarosan mindannyiunknak örökre el kell hallgatnunk.”

 

Halmos Károly hozzászólása

„Amennyiben nem akarjuk kötelezni a fiatalokat a klasszikus bölcsészet tanulmányozására” – idézi a Metazin S. Fish-t annak kapcsán, hogy a bölcsészet egyre eladhatatlanabbá válik.

A bölcsészet azonban nem egységes tudomány, hanem egyrészt tudásforma, másrészt sok-sok apró tudományág gyűjtőneve. Tudásformaként mindenkinek szüksége lenne rá. A természettudományok szabatosan gondolkodnak, fogalmakat alkotnak, és megteremtik hozzá fogalmi nyelvüket, amely egyértelmű, de elvont. E nyelveken ráadásul csak a mindenkori beavatottak szűk köréhez lehet szólni.

Mihelyst azonban a természettudósok (például jól felfogott, értsd tudományfinanszírozási érdeküket követve) kilépnek ebből a nyelvi keretből és szociális körből (például az előbb említett érdekből népszerűsítenék eredményeiket), azonmód szükségük lesz a fogalmi helyett valamely természetes nyelvre. (A tudománynépszerűsítés egy bővülő piac.)

Ugyanezek a természettudósok, még ha nem veszik is észre, bármely egyedi, nem megismételhető döntési helyzetben (például pályázatok beadása, elbírálása,) kénytelenek lesznek a logika mellett a retorika eszközeivel is élni. Lehetne folytatni, de ez is elég ahhoz, hogy lássék, valamennyi bölcsészeti készségre a természettudósoknak is szükségük van, de még jobb lenne, ha egy kicsivel mindenki rendelkeznék. Készséget említettem. Visszautalva az első mondatbeli idézetre, a bölcsészetet nem tanulmányozni kellene, hanem művelni, elsajátítani – mondhatnók: technikaként, ahogyan hajdan a diákoknak nem csak példákat kellett megoldaniuk, hanem verseket is kellett farigcsálniuk.

A bölcsészet tudorainak valóban kellene némi önkritikát gyakorolniuk, és több gondot fordítaniuk szakmájuk készség-elemeinek továbbadására, mint néha ezoterikus kutatási tárgyukra. De túl sok önbírálatra nincsen ok. A bölcsészeti tudományoknak is megvannak a maguk szakmai terminusai, amelyek egyértelműségét ugyanúgy őrzik, mint a természettudósok. A bölcsészek adott esetben ugyanúgy tényeket rögzítenek és logikai következtetéseket vonnak le, mint a természettudósok. Az Ómagyar Mária-siralom egy olvasata ugyanolyan tény, mint az Eötvös-ingával elvégzett mérés jegyzőkönyvezett eredménye. A különbségek nem a tudósok felkészültségéből, hanem a vizsgálat tárgyának és a vizsgálati eredmények közlésének sajátosságaiból fakadnak.

Egy kísérleti eszközön a mérési eredmények eltérései, pontosabban az eltérések jelentősége más jellegű, mint a régi szövegek olvasati eltéréseié. (A természettudósoknak is gondot okoz az információ és a zaj elkülönítése.) A természettudósok statisztikái nagy és költséges apparátussal gyűjtött adatokra épülnek – hogy úgy mondjam, ezek nélkül mozdulni sem tudnának. De mi van akkor, ha nincs apparátus, nincs anyagi háttér? Ez esetben számukra is – tetszik, nem tetszik – maradnának a bölcsészek módszerei. Ha valakinek egy olyan ország vezetői számára kellene ilyen-olyan tanácsokat adni, amely országnak nincs megbízható statisztikai apparátusa, akkor nem marad más, mint körbenézni, meghallgatni az embereket, végiggondolni, mit láthattunk, ki, mit, miért mondott, és azután óvatosan tanácsolni valamit.

A közléseket illetően: amikor el kell dönteni, hogy a Louvre falán lógó Mona Lisa ugyanaz-e, amit Leonardo elkészített, a bölcsészek ugyanúgy tényeket sorakoztatnak, mint a természettudósok. (Nem is tehetnének másként, hiszen túl sok pénz forog kockán – hacsak nem vagyunk egy monumentális összeesküvés részesei, amelynek (ha megvalósult) fenntartása mellesleg talán még a kockán forgó pénznél is többet igényel.) Ez a ténymegállapító munka azonban keveseket érdekel, hacsak nincs benne valami krimiszerű, ami ennek a tevékenységnek az esetében – mondanom sem kell – inkább csodaszerűen kivételes, mint jellemző. A bölcsészeti munka eredménye az értelmezés, ami valami olyasmi, amire a természettudósnak kevés lehetősége adódik. Szabályai, apparátusa – ha munkáját komolyan veszi – arra kényszerítik, hogy a végső kérdések előtt megálljon, míg a teológia és a bölcsészet határán kifejlesztett hermeneutika éppenséggel az értelmezés művészete. A bölcsészek közleményei, ha jók, segítenek értelmezni a világot, ott is, ahol a magyarázatok már elfogynak.

A bölcsészet védelmében hivatkozhatnék arra, mennyivel jobb lenne, ha politikusaink retorikailag kiképzettek volnának, de mivel a politikusoknak már az említése is többekben rossz hangulatot kelt, másfelé fordulok példáért. A természettudósok lennének a legjobban elkeseredve, ha egyszer a bölcsészek eltűnnének világukból. Ugyanis – hiába más a hírük – a természettudósok is kultúremberek (sőt, sokuk kultúrabb, mint akárhány bölcsész). Ha közülük valaki, valahol úgy menne el egy múzeumba, hogy előtte nem volt ideje a kiállítás tárgyában a könyvtárakat feltúrni, akkor bölcsen tenné, ha képzett tárlatvezetőt fogadna, aki nem csak gépi szöveget zúg a fülébe, de még a kérdéseire is értelmesen és tartalmasan válaszol. Nos, ez az ember jó eséllyel egy bölcsész lesz.

Összegezve: lehet, hogy aránylag kevesebb szakbölcsészre van szükség, de abszolút értelemben sokkal több bölcsészeti készség kellene mindenkinek. Ezt a feladatot kellene megoldani, s ha egy természettudós tenné meg, azt sem bánnám.

(Bár bölcsészeket tanítok, végzettségem szerint közgazda vagyok.)

Halmos Károly