Nyomtatás

Nácizmus békaperspektívából

2018. július 12.

A tekintélyes amerikai jogászprofesszor egy új könyv kapcsán analógiát von a harmincas évek Németországa és a mai Amerika között. Attól tart, hogy az intézményrendszer összeomlása autoritárius fordulathoz vezethet.

„A nácizmus magyarázatainak zöme hihetetlennek tűnő események kiemelésével mutatja be, hogyan őrül meg egy nemzet. Ezért kényelmes dolog azt gondolnunk, hogy a történelem nem ismételheti önmagát” – írja a New York Review of Booksban Cass Sunstein liberális jogászprofesszor, Obama elnök egykori jogi cézárja Konrad H. Jarausch amerikai történész Kettétört életek, avagy hogyan élték meg a német kisemberek a huszadik századot című könyvét ismertetve.

A történetírás hagyományosan a politikusok, az államférfiak és az egyéb kiemelkedő személyek, illetve a tágabb társadalmi folyamatok bemutatására szorítkozik. Sokáig ez a megközelítés határozta meg a nemzetiszocializmus kutatását is. Újabban azonban egyre nagyobb teret kap a historiográfia hagyományos módszereit az etnográfia eszköztárával kiegészítő, a történelmi alakok helyett a mindennapi emberek tapasztalataira fókuszáló elbeszélt történelem. Sunstein felidézi, hogy a módszer tulajdonképpen nem új. Milton Mayer 1955-ös (és idén új utószóval kiadott) klasszikus művében arra tett kísérletet, hogy az egyszerű emberek visszaemlékezései alapján mutassa be, hogyan és miért jutott hatalomra a nácizmus Németországban. Sőt, Sebastian Haffner 1939-es, befejezetlenül maradt, és csak 2000-ben publikált önéletrajza is hasonló próbálkozásnak tekinthető. Haffner kifejtette, hogy a történelem megértéséhez nem az átfogó társadalmi folyamatok elemzésén, hanem a kisemberek mindennapi vélekedéseinek és cselekedeteinek rekonstruálásán át vezet az út. Hiszen a nagy történelmi események hétköznapi emberek cselekedeteinek folyományai.

Sunstein szerint Jarausch és a másik két elemzés legfontosabb tanulsága az, hogy a nemzetiszocialisták hatalomra jutása alatt az egyszerű emberek zavartalanul élték mindennapi életüket. A gazdaság erős volt, a szociális ellátások könnyebben hozzáférhetők, márpedig az egyszerű emberek leginkább ennek alapán ítélik meg a politikát. A nemzetiszocialisták megszállták a médiát, felszámolták a független szervezeteket és elfojtották a kritikus hangokat, így aztán az átlagember nem szembesült a bajokkal. Voltak, akik ezért kritikátlan hívei lettek a karizmatikus Hitlernek. A visszaemlékezésekből az derül ki, hogy a zsidóüldözés brutalitásáról nem sokat hallottak, ha mégis, akkor nemigen hitték el. Aki pedig a saját bőrén tapasztalta a jogfosztást és az elnyomást, az is sokáig visszahúzódhatott a magánélet csigaházába. Az emberek szép lassan hozzászoktak az új rezsimhez, a harcias retorikához és az autoritárius kormányzáshoz.

A recenzió végén Sunstein nem mulaszt el párhuzamot vonni a harmincas évek Németországa és a mai Amerika között. Úgy fogalmaz, hogy Trump elnök a demokratikus intézmények és a sajtó ellen támad, és egyenesen azt írja, hogy mindez a nemzetiszocialisták módszereire emlékezteti. Ugyanakkor maga is elismeri, hogy az amerikai demokrácia erős, és ezért kizártnak tartja a totalitárius fordulatot. Nyomban hozzáteszi azonban, hogy az intézményrendszer meggyengülésétől tart, az pedig mégis beláthatatlan következményekkel járhat. Ha elvész az egyszerű embereknek a demokráciába vetett hite, akkor nem lesz, ami gátat szabjon az autoritárius kormányzásnak – fejtegeti Sunstein az alapító atyákat idézve. (Arra nem tér ki, hogy Trump megválasztása már maga is az intézményi és elitválság következménye.)

Még szerencse, hogy a történelem ritkán ismétli önmagát. A Trumppal és a fasizálódással kapcsolatos félelmek is többször előkerültek már Amerikában – legutóbb éppen az újabban már a liberálisok által is némi nosztalgiával felemlegetett George W. Bush elnöksége kapcsán.