„A nácizmus magyarázatainak zöme hihetetlennek tűnő események kiemelésével mutatja be, hogyan őrül meg egy nemzet. Ezért kényelmes dolog azt gondolnunk, hogy a történelem nem ismételheti önmagát” – írja a New York Review of Booksban Cass Sunstein liberális jogászprofesszor, Obama elnök egykori jogi cézárja Konrad H. Jarausch amerikai történész Kettétört életek, avagy hogyan élték meg a német kisemberek a huszadik századot című könyvét ismertetve.
A történetírás hagyományosan a politikusok, az államférfiak és az egyéb kiemelkedő személyek, illetve a tágabb társadalmi folyamatok bemutatására szorítkozik. Sokáig ez a megközelítés határozta meg a nemzetiszocializmus kutatását is. Újabban azonban egyre nagyobb teret kap a historiográfia hagyományos módszereit az etnográfia eszköztárával kiegészítő, a történelmi alakok helyett a mindennapi emberek tapasztalataira fókuszáló elbeszélt történelem. Sunstein felidézi, hogy a módszer tulajdonképpen nem új. Milton Mayer 1955-ös (és idén új utószóval kiadott) klasszikus művében arra tett kísérletet, hogy az egyszerű emberek visszaemlékezései alapján mutassa be, hogyan és miért jutott hatalomra a nácizmus Németországban. Sőt, Sebastian Haffner 1939-es, befejezetlenül maradt, és csak 2000-ben publikált önéletrajza is hasonló próbálkozásnak tekinthető. Haffner kifejtette, hogy a történelem megértéséhez nem az átfogó társadalmi folyamatok elemzésén, hanem a kisemberek mindennapi vélekedéseinek és cselekedeteinek rekonstruálásán át vezet az út. Hiszen a nagy történelmi események hétköznapi emberek cselekedeteinek folyományai.
Sunstein szerint Jarausch és a másik két elemzés legfontosabb tanulsága az, hogy a nemzetiszocialisták hatalomra jutása alatt az egyszerű emberek zavartalanul élték mindennapi életüket. A gazdaság erős volt, a szociális ellátások könnyebben hozzáférhetők, márpedig az egyszerű emberek leginkább ennek alapán ítélik meg a politikát. A nemzetiszocialisták megszállták a médiát, felszámolták a független szervezeteket és elfojtották a kritikus hangokat, így aztán az átlagember nem szembesült a bajokkal. Voltak, akik ezért kritikátlan hívei lettek a karizmatikus Hitlernek. A visszaemlékezésekből az derül ki, hogy a zsidóüldözés brutalitásáról nem sokat hallottak, ha mégis, akkor nemigen hitték el. Aki pedig a saját bőrén tapasztalta a jogfosztást és az elnyomást, az is sokáig visszahúzódhatott a magánélet csigaházába. Az emberek szép lassan hozzászoktak az új rezsimhez, a harcias retorikához és az autoritárius kormányzáshoz.
A recenzió végén Sunstein nem mulaszt el párhuzamot vonni a harmincas évek Németországa és a mai Amerika között. Úgy fogalmaz, hogy Trump elnök a demokratikus intézmények és a sajtó ellen támad, és egyenesen azt írja, hogy mindez a nemzetiszocialisták módszereire emlékezteti. Ugyanakkor maga is elismeri, hogy az amerikai demokrácia erős, és ezért kizártnak tartja a totalitárius fordulatot. Nyomban hozzáteszi azonban, hogy az intézményrendszer meggyengülésétől tart, az pedig mégis beláthatatlan következményekkel járhat. Ha elvész az egyszerű embereknek a demokráciába vetett hite, akkor nem lesz, ami gátat szabjon az autoritárius kormányzásnak – fejtegeti Sunstein az alapító atyákat idézve. (Arra nem tér ki, hogy Trump megválasztása már maga is az intézményi és elitválság következménye.)
Még szerencse, hogy a történelem ritkán ismétli önmagát. A Trumppal és a fasizálódással kapcsolatos félelmek is többször előkerültek már Amerikában – legutóbb éppen az újabban már a liberálisok által is némi nosztalgiával felemlegetett George W. Bush elnöksége kapcsán.