Osztályharc helyett sokszínűség

2018. július 17.

Az amerikai haladók nyakra-főre alkalmazzák a privilégium szót: fehérekre, férfiakra, ciszneműekre (az eredeti nemüket megtartókra).  Ők mind privilegizáltak, és ez okozza a társadalom problémáit. A megoldás pedig a sokszínűség.

A privilégium ellentéte ma már nem az egyenlőség, hanem a sokszínűség” – írja Matthew B. Crawford politikai filozófus a Virginiai Egyetem Kulturális Intézetének lapjában, a Hedgehog Review-ban.

A privilégium ma Amerikában már nem előjogot vagy kiváltságot jelent. Az amerikai politikai nyelvben különben gyakran váltanak jelentést a görög és latin eredetű szavak. Mizogínnek, nőgyűlölőnek nevezik azokat, akik nem támogatják a nőmozgalom valamilyen követelését. Bigottnak pedig nem a valamilyen dogmához vakon ragaszkodó embert nevezik, hanem azt, akit rasszistának tartanak.

Crawford Simon Schama ma már klasszikus, harminc évvel ezelőtt írt könyvéhez fordul a privilégium eredeti jelentését újrafelfedezendő. A francia forradalmat megelőző időkben az arisztokráciának csakugyan előjogai voltak, és épp ezek határozták meg társadalmi csoportjukat. Más törvények vonatkoztak rájuk, mint a közrendűekre, például nem fizettek adót, nem sorozták be őket kötelező munkára.  A forradalmat megelőző pénzügyi válság idején pénzes emberek tömegesen vásárolták be magukat ebbe a státusba: ilyenkor a király a jövendő adóbevételről mondott le az azonnali bevétel fejében.

Manapság előjogon egészen mást értenek. Például „privilegizáltnak” nevezik az olyan fiatalt, aki kétszülős családban nő fel. Az ilyen szerencsésekkel szemben aztán éppoly ellenérzés ébredhet, mint egykor az ancien régime kiváltságosai ellen. Mármost a privilegizáltak elleni harc élharcosai többnyire maguk is privilegizáltak, nevezetesen például az elitegyetemek hallgatói.

Crawfordnak erről az jut eszébe, hogy hiszen általában a nyugati kommunizmus hangadói is úgynevezett jobb családokból származtak. François Furet híres könyvében (Egy illúzió múltja) öngyűlöletnek nevezi ezt a jelenséget: a burzsoázia gyűlölete – írja – maga is burzsoá jelenség. Eredetét azzal magyarázza, hogy az egyenlőség érvényesülése megszüntette az előjogokat, s ezzel megteremtette a társadalmi státusz nélküli szabad polgárt. A lehetőségeket kijelölő státusz hiánya versengést szült, amely versengés aztán a nyugati társadalmak szédítő ütemű fejlődésének motorja volt. Csakhogy közben természetesen nagy egyenlőtlenség keletkezett, vagyis az egyenlőség eszméje önmaga eredményével került ellentmondásba. Ez az ellentmondás volt a forradalmár szenvedély forrása, s fordította szembe önnön státusukkal a baloldali polgárfiatalokat. Hasonló jelenség figyelhető meg a mai Amerikában is: ezt Crawford liberális bűntudatnak nevezi. Az egyetemek a társadalmi szelekció terepei, innen kerülnek ki az elit tagjai, akik aztán ezer jelből egymásra ismernek és valóságos kasztot alkotnak. Közben azonban itt működik leglátványosabban a bűntudat is. Kivált újabban, amikor az alsóbb osztályokból egyre nehezebben tudnak feljebb jutni az ifjú nemzedékek.

De a haladás ma nem abban fogalmazódik meg, hogy az elnyomott proletariátus vegye át a hatalmat, hanem abban, hogy le kell küzdeni a fehér heteroszexuális férfiak hatalmi monopóliumát.  Az önfeláldozó felsőközéposztály-beli egyetemisták az e hármas definíción kívül eső hátrányos helyzetűek védelmezőinek szerepére vállalkoznak. Ezzel a demokratikus megfontolásról az erkölcsire helyezik át a hangsúlyt. Vagyis a kitűzött cél az erkölcsi felsőbbrendűség elismertetése, és ez Crawford szerint azzal a hatalmas előnnyel jár, hogy a nyelv feletti ellenőrzés segítségével is megvalósítható. Crawford itt bibliai példával szolgál. Mint a Bírák könyvében olvasható, amikor konfliktus támadt Efraim izraelita törzse és a gileádbeliek között, az efraimiták a Jordán folyón át menekültek volna, de a gileádiak jelszavát (sibbólát) szibbólátnak ejtették, és így elárulták magukat. Efraimiták tömegeit ölték le e nyelvi lelemény segítségével. Ma az egyetemeken – jegyzi meg Crawford keserűen – ajánlatos a lehető legkomolyabb arccal, sőt őszinte lelkesedéssel kiejteni a sokszínűség szót, ha az ember megbecsült tagja akar lenni az egyetemi közösségnek és általában is a felső középosztály tagja kíván maradni.