A csendes többség bölcsessége

2006. április 07.

Mi határozza meg, hogy a politikában kevésbé járatos szavazók melyik párt jelöltjét támogatják? Az érvek és a programok? Netán az, hogy melyik jelöltnek rokonszenvesebb az arca, megnyerőbb a hangja?

Mi határozza meg, hogy a politikában kevésbé járatos szavazók melyik párt jelöltjét támogatják? Az érvek és a programok? Netán az, hogy melyik jelöltnek rokonszenvesebb az arca, megnyerőbb a hangja?

„Az iskolai társadalomismeret tankönyvek szerint az állampolgárok tisztában vannak választásuk következményeivel. Valóban így van?” – tette fel a kérdést Louis Menand, a Harvard egyetem eszmetörténet professzora a tavalyi amerikai elnökválasztás finisében írt esszéjében.

Philip Converse amerikai politológus 1964-ben megjelent, A tömegközönség hiedelmeinek természete című klasszikus tanulmányában kimutatta, hogy csupán az emberek tíz százalékának vannak átgondolt politikai nézetei. A többség is használ olyan kifejezéseket, mint „liberális” vagy „konzervatív”, de valójában halvány fogalmuk sincs róla, hogy mit beszélnek. A legtöbb ember politikai nézetei ellentmondásosak. Sokan egyszerre akarnak alacsonyabb adókat, és olyan államot, amely több rászorulóról gondoskodik.

„Negyven évvel a tanulmány megjelenése óta a Converse következtetései semmit sem veszítettek érvényükből” – állítja Menand.

Az amerikaiak hetven százaléka azt sem tudja, ki a szenátora. Negyvenkilenc százalék úgy tudja, hogy az elnök hatályon kívül helyezheti az alkotmányt. Csak minden ötödik választó képes megindokolni, hogy miért szavazott arra a jelöltre, akire.

Az érdektelenség is általános. Az amerikaiak 20-40 százalékát egyáltalán nem érdekli, ki nyeri a választásokat. 2000-ben a szavazók 18 százaléka a kampány utolsó két hetében döntötte el, kire szavaz. Öt százalék csak a választás napján határozott.

Ami pedig a politikai összefüggéseket illeti, sokan még a legegyszerűbbeket sem ismerik fel. Ha ugyanazt a kérdést kicsit másképp teszik fel, egészen más eredményt hoznak ki a közvélemény-kutatások. A nyolcvanas évek végén csak minden negyedik amerikai gondolta azt, hogy az állam túl keveset fordít szociális kiadásokra. Azzal viszont, hogy túl kevés pénzt kapnak a szegények, már hatvan százalék értett egyet.

Gyakran még azt sem képesek megítélni az emberek, hogy nekik maguknak mi lenne az előnyös. Az amerikaiak kétharmada helyeselte, hogy az ifjabb Bush elnök eltörli az örökösödési illetéket, pedig csak a leggazdagabb 11 százalék hagy maga után olyan vagyont, hogy illetéket kellene fizetnie.

Akkor tehát pusztán a szerencse dönti el a választásokat? Vagy netán az, hogy egy sokak által nézett televíziós eseményen épp melyik jelölt vág rokonszenvesebb képet, beszél megnyerőbb a hangon, melyiknek áll jobban az öltönye? Erről azért nincs szó. Menand úgy véli, hogy a többségnek nincsenek átgondolt politikai nézetei, sőt, a legtöbb ember azt sem tudja, hogy neki mi lenne a hasznosabb, de ennél azért többet tudnak a politikusokról, akik közül választaniuk kell.

Azzal, hogy mind az idősebb Bush elnök, mind Bill Clinton halálbüntetés-párti, csak az emberek 15 százaléka volt tisztában 2000-ben. Azt viszont, hogy Bush utálja a brokkolit, 86 százalék tudta. „Nem arról van szó, hogy az emberek egyáltalán nem tudnak semmit politikusokról. Nagyon sokat tudnak, csak éppen nem a politikai nézeteikről.

A legtöbb ember úgy hozza meg politikai döntéseit, ahogy kiválasztja, hogy milyen hifitornyot vásároljon. Mellékes szempontok és benyomások alapján határoz. Azt nézi, hogy melyik készüléknek szebb a dizájnja, vagy aszerint választ, hogy melyiket tartja jobb márkának. Azt viszont nem tudja megítélni, hogy melyiken szól szebben Mozart. Átböngészhetné ugyan a használati utasítást, és utána olvashatna a szakirodalomban, de ez túlzottan fárasztó. Ezért inkább az eladótól vagy barátaitól kér tanácsot, ha bizonytalan.

„A választóknak nincs ideje és kedve mindent alaposan átgondolni, ezért szakértőkre – televíziós kommentátorokra, politikai aktivistákra vagy éppen az okosnak tartott rokonokra hagyatkoznak. Az ő, gyakran elfogult véleményük, és a saját, kényelmes előítéleteik alapján hozzák meg a döntést.”

A modern demokráciában leginkább a párthovatartozás határozza meg, hogy melyik jelöltet választjuk. Csakúgy, mint a hifitorony esetében – nem értünk hozzá, de bízunk a márkában. A politikában a párt a márka. De a pártokról és a márkákról nem a használati utasítás, illetve a program tanulmányozása alapján alakítjuk ki a véleményünket. S arról sem tudunk sokat, hogy a vásárolt árucikk mennyire válik be a használatban, a pártok mennyire valósítják meg a programjukat.

„Sok emberre nem hat az okos szó a politikai vitában. De ebből nem következik, hogy egyáltalán nem lehet hatni rájuk – állítja Menand. – Csak épp azok a módszerek, amelyekkel meg lehet nyerni a támogatásukat, botrányosan alantasnak tűnnek a politikai ügyekben tájékozott emberek szemében.”