Az indiai gazdaság gyors növekedésének milliók látják hasznát. Százmilliók inkább a kárát. Ezért van vonzereje a vallási erőszaknak és a maoista gerilláknak. Mint Gandhi is megmondta, a földi javak hajhászása nem vezet jóra. Főleg, ha a többségnek nem jut belőlük.

„A Foreign Affairs Indiát túlságosan derűlátóan –’dübörgő kapitalista siktertörténetnek’ festi le. Az ötévesnél fiatalabb indiai gyerekeknek több mint fele alultáplált, a rossz termés és az adósság az elmúlt tíz év során százezernél is több indiai parasztot kergetett öngyilkosságba” – írja a New York Review of Booksban Pankaj Mishra.

Martha Nussbaum chicagói filozófus könyve kapcsán (A belháború: demokrácia, vallási erőszak és India jövője) Mishra azt boncolgatja, hogy miért nem helyes Indiában átvenni a nyugati gazdasági és fogyasztási modellt.

Mióta a kilencvenes évek elején India szakított régi protekcionista politikájával és megnyitotta piacait, felgyorsult a gazdasági fejlődés, és a nagyvárosokban nyugatias üzleti élet alakult ki.

A hagyományos mezőgazdaságot azonban a korábbinál is súlyosabb helyzetbe sodorta a nagy állami támogatással exportált nyugati árudömping. Azokhoz az oktatási intézményekhez, amelyek a világszerte keresett számítástechnikai, távközlési és pénzügyi munkaerőt állítják elő, a lakosság elenyésző része fér hozzá. A többiek előtt a látványos gazdasági fellendülés nem nyit látható perspektívát.

Mishra ezzel magyarázza, hogy szélsőséges hinduk több hullámban is irtóhadjáratot indítottak a muzulmán kisebbség ellen. Igaz, a legvéresebb támadások, amelyekben leírhatatlan kegyetlenkedések közepette végeztek sok tízezer muzulmánnal, még 2004 előtt történtek, amikor a hindu nacionalista Indiai Néppárt volt hatalmon. Vadzspaji miniszterelnök akkoriban úgy nyilatkozott, hogy a muzulmánok, akárhol élnek is, nem tudnak békén maradni. A szélsőségesek igyekeztek úgy beállítani rémtetteiket, mintha a nemzetközi terrorizmus ellen harcolnának.

Mishra elemzése szerint a jobboldali nacionalista párt a nagytőke oldalán állt, de az egyenlőtlen fejlődés kárvallottait is maga mellé állította, éspedig vallási gyűlölet szításával.

A kilátástalanság végül is megbuktatta a kormányt, de nem csak a mérsékeltebb Kongresszus Párt profitált a csalódottságból, hanem nagyon megerősödtek a különféle kommunista pártok is. Valamint a maoista gerillamozgalom. India középső államaiban valóságos államot tartanak fenn a gerillák, többek között saját igazságszolgáltatásuk és saját pénzük is van.

Közben a fellendülés haszonélvezői is elkülönülnek a társadalomtól: egyre inkább elkerített és őrzött övezetekbe költöznek, hogy megóvják magukat a fejlődés árnyoldalának látványától, hangjától, szagától, és persze a közbiztonság hiányának következményeitől.

Kínában hasonló jelenségek figyelhetők meg, de a véres erőszakkal elfojtott parasztlázadások híre el sem jut a külvilághoz, nincsenek független szakszervezetek, így a kormány zavartalanul támogathatja a vadkapitalizmust. Indiában ellenben erkölcsi válságot okoz a muzulmánok elleni terror, a szakszervezetek pedig tiltakoznak az olyan törvénytervezetek ellen, amelyek megkönnyítenék a munkaadóknak a fölöslegessé váló alkalmazottak elbocsátását.

Manmohan Szingh miniszterelnök kifejtette, hogy a nyugati életszínvonal csak kevesek sajátja lehet: ez a gazdasági realitás. A többieknek Mahatma Gandhi aszkétizmusát ajánlja, és óvja őket a pazarló nyugati életmódtól.

Mishra ehhez hozzáfűzi, hogy ha egymilliárd indiai és egymilliárdnál is több kínai a nyugati fogyasztói modellre térne át, az környezetvédelmi katasztrófát idézne elő.  Úgy látja azonban, hogy az indiai kultúra szerencsére bölcsebb magatartásra ösztönzi az indiaiakat.

Igaz, főleg a szegényebbeket, akiknek amúgy sincs más választásuk.