Az amerikai konzervatívok körében a „liberális” jelző valóságos szitokszó, a „neoliberális” kifejezés viszont konzervatívok és baloldaliak körében egyaránt gorombaság számba megy. Egy brit filozófus  megpróbálkozott a fogalmak tisztázásával.

„Aki keresztül akar látni a választási küzdelmek füstfüggönyén, nem könnyű feladatra vállalkozik: a kulcsszavak jelentése ugyanis meglehetősen ellentmondásos [1]. Vegyük a liberalizmus példáját” – vezeti be könyvszemléjét a Financial Timesban Samuel Brittan [2].

Bush elnök akkor beszélt liberalizmusról, amikor nagyon be akart olvasni demokrata párti ellenfeleinek, mert valóságos szocialistát látott bennük. Európában viszont legtöbbször azt nevezik liberálisnak, aki mindenekelőtt az egyéni szabadság híve, s egyúttal a szabad piaci versenyt tartja a legjobb gazdasági rendszernek. Bonyolítja a helyzetet, hogy a kifejezést Európában is egyre többen használják a szó amerikai értelmében.

Kevesebb a zűrzavar a „neoliberalizmus” fogalma körül. Szinte mindenki azt a fiskális konzervatív szabadpiaci gazdaságpolitikát érti rajta, amelyet a nyolcvanas években vezetett be Ronald Reagan elnök Amerikában, illetve Margaret Thatcher miniszterelnök Nagy-Britanniában. Raymond Plant A neoliberális állam [3] című könyvében azonban ezt nagyon leegyszerűsített felfogásnak tartja. Szerinte a neoliberalizmus nem végletes piacpártiság, nem a minimális állam teóriája, hanem a mérsékelten szociális állam elmélete.

Olyannyira, hogy magát a neoliberalizmus kifejezést azoktól a német közgazdászoktól származtatja, akik a háború után Ludwig Erhard német pénzügyminiszter, a „német gazdasági csoda atyja” mögött álltak. Elméletüket azonban hamar átkeresztelték „szociális piacgazdaságra”. Erről nagyjából mindenki a legjobb véleménnyel van, annál népszerűtlenebb viszont a neoliberalizmus, amely mára inkább azt jelenti, amit Friedrich Hayek [3] fejtett ki 1960-ban The Constitution of Liberty [4] című művében: az állam fő dolga a jog uralmának szavatolása. Margaret Thatcher ezt a művet csapta le az asztalra, amikor minisztereivel ismertette programját, mondván: ebben hiszünk. „Furcsa módja egy olyan könyv népszerűsítésének, amelynek címében a szabadság szó szerepel” – jegyzi meg Brittan epésen.

Hayek azonban Plant szerint minden ellenkező híreszteléssel szemben nem a minimális állam, legfeljebb a minimális jóléti állam elméletét fejtette ki. Nem úgy Robert Nozick [4], aki Anarchia, állam, és utópia című művében kifejezetten az alapvető jogok biztosítására és a bűnözés elleni védelemre korlátozta az állam feladatát (igaz, hogy később fiatalkori túlzásnak minősítette ezt az álláspontját). A minimális állam hívei nem is neoliberálisnak, hanem libertáriusnak nevezik magukat.

Plant könyvéről a New Statesmanben is megjelent egy kritika, s annak szerzője, John Gray [4] egészen más úton jár [5]. Ő azt olvassa ki a műből, hogy a neoliberalizmus nem is létezik, mint egységes elmélet, mert képviselői nagyon sokféle modellt állítanak fel. Plant ezeknek összefogásával próbálkozik, és arra a következtetésre jut, hogy a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia nem egymást kizáró fogalmak. Sőt, az utóbbi az előbbi ellentmondásainak feloldója. A neoliberális minimális jóléti állam ugyanis önellentmondás. Plant ma munkáspárti felsőházi tag, azelőtt Neil Kinnock pártvezér tanácsadója volt, nem meglepő tehát, hogy a szociáldemokráciában látja a megoldást.

Gray szerint elméletét látszólag már igazolta is a valóság. A neoliberális modell ugyanis olyan pénzügyi válságot eredményezett, amelyet nem lehetett orvosolni az állam szerepének növelése nélkül. Csakhogy most már az állam fizetésképtelenségének veszélye áll fenn [5]. Ha ez nem következik is be, az államot terhelő súlyos adósság ellehetetleníti a klasszikus szociáldemokrata politikát. Gray szerint tehát a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia sorsa csakugyan összefonódott, de sajnos abban a baljós értelemben, hogy az előbbi magával ránthatja a szakadékba az utóbbit.