Nagy formátumú vezetőink gyakran bizonyulnak gyengének, s gyengeségük egyik forrása, hogy magánérdekeiket nem képesek elválasztani közfunkciójuktól.

„Nagy kérdés, hogy vajon nem illúziók áldozata-e a modern társadalom [1]. Abban a reményben választjuk vezetőinket, hogy jól fogják intézni a közügyeket, de aztán arra ébredünk, hogy vonzó személyiségek ugyan, és mesterei a kommunikációnak, de a közfeladatokat és a magánérdeket nem tudják szétválasztani” – írja a Corriere della Serában Sergio Romano [1].

A veterán történészt és diplomatát Tony Blair [1] esete indította e keserű szavakra. A volt brit miniszterelnök az elemző szerint ragyogó pályafutásának csúfos végére ért, amikor a parlamenti vizsgálóbizottság előtt bizonyítványát magyarázta az iraki háború megindításával kapcsolatban. De ez csak a bálvány ledőlésének utolsó epizódja volt. Amikor leköszönt, Blair kétféle, elvben meglehetősen összeegyeztethetetlen tevékenységbe kezdett. Először is jó pénzért előadókörutakra vállalkozott, továbbá egy nagy bank tanácsadójául szegődött. Másodszor pedig a közel-keleti rendezés érdekében tevékenykedő kvartett képviselője is volt, és félhivatalosan pályázott az Európai Unió elnöki tisztére is. Kár, hogy a gázai válság csúcspontján túlságosan lefoglalták privát programjai, és ezért napokig meg sem szólalt.  Utólag különben az általa elindított Harmadik Út [1] mozgalom hívei is önvizsgálatot tarthatnak, ha azt nézzük, mennyire volt képes helytállni Nagy-Britannia a pénzügyi válsággal szemben.

De nem csak nekik van okuk önvizsgálatra, hanem mindannyiunknak, akik bíztunk a vezetők új nemzedékében. Nicolas Sarkozy [1] francia elnök például magánfélként bekapcsolódott Dominique de Villepin [1] volt miniszterelnök perébe. Valakik titkosszolgálati eszközökkel megpróbálták őt befeketíteni, és de Villepint azzal vádolta az ügyészség, hogy ő adta erre az utasítást. Igen ám, de az elnök egyúttal a legfelsőbb igazságszolgáltatási tanács elnöke, valamint az ügyészség irányítója is. A vádlottat első fokon felmentették. Ha most az ügyészség fellebbez, nem lesz világos, kit képvisel: az államot, vagy az államfőt, mint magánembert.

Egyébként Sarkozy elődje, Jacques Chirac [1] elnök ellen is bírósági eljárás folyik, amiért még párizsi polgármester korában fiktív munkaszerződések alapján busás fizetést adott egyes párthíveinek. „Más szóval a törvénytelen pártfinanszírozás esetével van dolgunk, amely nagyon is ismerős téma Olaszországban, és sokan bocsánatos bűnnek tekintik.” Mindenesetre jobban festene az ügy, ha Chirac volt elnök nem Rafik Haririnak, a meggyilkolt dúsgazdag libanoni üzletember-politikusnak a párizsi házában lakna.

Végül tanulságos eset Gerhard Schröder [1] volt német kancelláré, aki még Blairt is felülmúlta lezserség dolgában: egyetlen napot sem várt kancellári megbízatásának megszűnte után, máris a Gazprom többségi tulajdonában álló Északi Áramlat gázvezeték-projekt elnöke lett – miután kancellárságának utolsó hónapjaiban jelentős szerepet vállalt [2] a német-orosz együttműködésben készülő energiavezeték tető alá hozásában.

„Nemcsak Blair-üggyel van tehát dolgunk. Egy politikusgeneráció problémájáról van szó, amely szemlátomást nem tudja a magánérdeket elhatárolni a közügyektől.”