Az amerikai konzervatív közgazdász fáradhatatlanul ostorozza a köznapi vélekedésektől elrugaszkodó, ideologikus baloldali értelmiséget. Annál elnézőbb a konzervatív véleményformálókkal.
„Az értelmiségiek elismertsége nem azon múlik, hogy elméleteik igazolhatók-e a gyakorlatban, hanem hogy más értelmiségiek mit mondanak róluk [1]” – írja David Hogberg a konzervatív National Review-ban Thomas Sowell [1] januárban megjelent Az értelmiség és a társadalom [2] című könyvéről.
Sowell veterán amerikai közgazdász és politikai író, vezető fekete konzervatív. Számtalan elméleti közgazdaságtani témáról, a közgazdasági gondolkodás történetéről, társadalmi és politikai kérdésekről szóló könyv és cikk szerzőjeként Sowell előszeretettel támadja a liberálisok alapértékeit: a pozitív diszkriminációt, a globális felmelegedés elleni harc és a jóléti állam eszményeit.
A felkentek víziói, avagy az önelégültség, mint a szociálpolitika alapja [3] címen már másfél évtizede könyvet szentelt az értelmiségnek. Sowell azt fejtegeti, hogy egy társadalomtudós vagy közíró tekintélye nem abból fakad, mennyire igazolódnak be a tanai. Inkább abból, hogy mennyire kellemes hinni bennük. Ebbe az is beleértendő, különösen az environmentalisták esetében, hogy mennyire töltenek el kellemes borzongással.
Legújabb könyvében még keményebb szavakkal illeti az értelmiséget. A pusztán elméleti kérdésekkel foglalkozó szakemberek – különösen a bölcsészek – elefántcsonttoronyból tekintenek a problémákra, és olyan megoldásokat javasolnak, amelyek egyáltalán nem vetnek számot a gyakorlati akadályokkal. Sőt, az értelmiség kifejezetten lenézi az átlagembert, és tudománytalan előítéletnek bélyegzi a köznapi vélekedéseket. Elgondolásának hitelességét általában nem az alkalmazhatóság, hanem a többi értelmiségi legitimálja.
Ellentétben más tudósokkal, a humán területek szakértői nem problémákra keresik a választ, hanem olyan problémákat akarnak találni, amelyek korábban elkerülték az emberek figyelmét. Ha sikerül meggyőzni a politikusokat arról, hogy valami nincs rendben, akkor busás ösztöndíjakra és kutatási támogatásokra számíthatnak.
Elméleteik helyességébe vetett hitüket akkor sem adják fel, ha a gyakorlati megvalósítás kudarcot vall. Ilyenkor a körülményeket, egyebek között a hétköznapi emberek javíthatatlan ostobaságát és csökönyösségét hibáztatják.
Sowell az értelmiség számlájára írja, hogy a Nyugat a második világháború előestéjén ölbe tett kézzel nézte, amint Hitler bekebelezi Csehszlovákiát és Lengyelországot – akkortájt ugyanis a pacifizmus bűvkörében élt az értelmiség.
A konzervatív közgazdász elsődleges célja nem a múlt felhánytorgatása. Sowell többek között Barack Obamát [3] is támadja, amiért az amerikaiak többségének akarata ellenére igyekszik megvalósítani eszményeit: egyebek között az egészségügyi rendszer igazságosabbá tételét, és a túl magasnak ítélt bankárfizetések megkurtítását.
Igen ám, de maga Sowell sem képes kiszakadni az elefántcsonttoronyból – jegyzi meg Hogberg. A konzervatív közgazdász a liberális értelmiség kritikája után ugyanis saját elmélettel áll elő. Azt állítja, hogy az egyszerű emberek vélekedéséhez közel álló konzervatívok a baloldalnál sokkal hatékonyabban képesek megoldást találni a társadalmi problémákra. Márpedig „jó lenne, ha Sowell a saját maga konzervativizmusára is alkalmazná a kritikai szemléletet”.
Russel Jacoby [4] kaliforniai történészprofesszor, aki maga is könyvet [5] írt az amerikai értelmiség társadalmi szerepéről, még keményebben fogalmaz [6]. Abszurdnak tartja, hogy Sowell az egyszerű emberek előítéletei alapján bírálja az értelmiséget, amivel lényegében azt állítja, hogy a reflexió nélküli vélemények előbbre valók az elmélyült gondolatoknál. Ráadásul a Sowell szerint a baloldali értelmiségre jellemző elméletek egy része általánosan elfogadott: a bankárok magas fizetését nemcsak a liberális bölcsészek kifogásolják, hanem az amerikaiak többsége is. Arról nem is beszélve, hogy Sowell könyvét is nyilván csak az értelmiség olvassa.