Olaszország miniszterelnöke eléri az őt támadó tévéműsorok megzabolázását. De ha ő ellenőrzi a médiát, akkor ki ellenőrzi őt? Másfelől viszont akciójáról telefonlehallgatásokból lehet tudni. De szabad-e csak úgy lehallgatni a miniszterelnököt?

„Ez a szomorú történet foltot hagy az állami televízión [1]. Nemrégiben még az ország első számú kulturális termelőüzemének számított, ma azonban utat vesztett hajóra emlékeztet” – olvassuk az Il Corriere della Sera hasábjain Aldo Grasso [2] tévékritikus, a milánói Katolikus Egyetem professzora tollából.

Eddig sem volt titok, hogy Olaszországban, valahányszor változik a kormánytöbbség, az állami televízió kulcspozícióiban [2] is előbb-utóbb változások következnek be. Silvio Berlusconi [2] miniszterelnöknek ráadásul uralkodó pozíciója van a magántelevíziókban, és ellenfelei azzal vádolják, hogy az állami televíziót is maga alá gyűri, s nem éri be azzal, hogy a híradó főszerkesztőjét már sikerült leváltatnia [2].

A miniszterelnököt egy bírósági eljárásban felbujtással, egy másikban pedig maffiakapcsolatokkal gyanúsították meg a vádlottak. Az állami televízió egyik vitaműsora színészekkel reprodukálta a tárgyalást, majd ízesen megvitatta a jelenlévőkkel az esetet. A televízió elnöke hosszas habozás után megtiltotta [3], hogy folyamatban lévő bírósági eljárásokból dramatizált változatot mutassanak be a műsorokban, és megszavaztassák az ügyről a nézőket, mivel ez a szórakoztató műfajba vezeti át a hírszolgáltatást. A szóban forgó műsor vezetője fellázadt [4], az ellenzéki sajtó pedig ezt az intézkedést cenzúrának minősíti [5].

Közben egy dél-olaszországi kisváros, Trani ügyészsége a miniszterelnök mentelmi jogának felfüggesztését kérte [6] az ügyben, s lehallgatási jegyzőkönyvekkel támasztotta alá azt az állítását, hogy a kormányfő törvénytelenül gyakorolt nyomást az állami televízióra – és ami még súlyosabb, a Rádió és Televízió Hatóságra. Traniban eredetileg egy bankkártya-csalási ügyben indítottak eljárást, s ennek kapcsán hallgatták le a tévéhíradó főszerkesztőjét, illetve a médiahatóság egyik tagját, akiket a gyanúsított bankvezetők rábírtak a nyomozás hírének elhallgatására [7]. Egyúttal az állami tévé elnökét is lehallgatták. Így került kezükbe néhány olyan beszélgetés, amelyben a miniszterelnök az őt, úgymond, alaptalanul és erkölcstelenül, támadó műsorok megzabolázását követelte. A parlamentből aztán persze kiszivárgott a lehallgatási jegyzőkönyvek tartalma.

A baloldali La Repubblicával párhuzamosan a kormánypárti Il Giornale is zaftos részleteket közöl [8] a telefonbeszélgetésekből, de megjegyzi, hogy Trani város nyomozóhatósága és igazságszolgáltatása nem illetékes az ügyben, hiszen minden Rómában történt. Továbbá az ügyészségnek nem lett volna szabad folytatnia a lehallgatást, amikor Berlusconi miniszterelnök hangját felismerte. Az ő figyeléséhez is engedélyt kellett volna kérnie, de inkább úgy tett, mintha nem tudná, hogy a miniszterelnök beszél a telefonban [9]. Mint a beszélgetésekből kiderül, Berlusconi gyanakodott rá, hogy a médiahatóság elnökét lehallgatják, de hogy őt is, arra nem gondolt, pedig nem ez volt az első eset [9].

Az Il Corriere cikkírója mindenekelőtt azt veti Berlusconi szemére, hogy lidércekkel hadakozik, mindenhol ellenséget lát. Ezen kívül túl nagy jelentőséget tulajdonít egy-két tévéműsornak, végül pedig nem veszi tudomásul, hogy „az ellenőrzők és az ellenőrzöttek különválasztása a demokrácia ábécéje”.