Eredetileg baloldali gondolat volt, hogy Amerika szakítson a hűvös reálpolitikával, és erkölcsi célokért küzdjön külföldön, akár erővel is. Az elv a jobboldali George W. Bush elnök idején emelkedett a politikai doktrína rangjára. Újabban leáldozóban a napja.

„A nemzetközi politikában nemcsak az számít, hogyan bánnak egy-egy ország vezetői a népükkel [1]. Az emberiség jóléte azon is múlik, mennyire vannak világos nemzetközi normák, és mekkora a világ stabilitása” – írja Mark Mazower [2], a Columbia Egyetem történész professzora a World Affairs Journalben.

Annyi biztos, hogy az elnyomottak fegyveres megsegítésének nemes eszméje ellentétes a nemzeti szuverenitás elvével. Márpedig a második világháború utáni nemzetközi jognak ez a fő alapelve. Ennek ellenére már a hidegháború idején is sok liberális tudós bírálta az amerikai külpolitika irányítóit, George F. Kennantől [2] Henry Kissingeren [2] át Zbigniew Brzezinskiig [2], amiért túl könnyedén vették tudomásul a kommunista, és főleg az antikommunista diktatúrák elnyomó rendszerét. A bírálók nem voltak sokkal elégedettebbek akkor sem, amikor Ronald Reagan [2] elnök a „gonosz birodalmának” minősítette a Szovjetuniót, viszont tolerált minden jobboldali diktatúrát.

A berlini fallal együtt a „gonosz birodalma” is összeomlott, de a jugoszláv kommunizmus válsága vérontásba torkollott. A nemzetközi közösség 1992-ben csúnyán leszerepelt Boszniában, ahol nem tudta megakadályozni az etnikai alapú mészárlást, két évvel később pedig a ruandai népirtást nézte tétlenül. Felrémlett a holokauszt emléke, amikor is a zsidók kiirtása ellen nem tett semmit a Nyugat.

Bill Clinton [2] elnöksége alatt viszont Madeleine Albright [3] külügyminiszter „tanult Boszniából és a holokausztból”. A koszovói beavatkozás azonban kényes kérdéseket vetett fel, hiszen Szerbia álláspontja mellett is szóltak érvek. De a humanitárius beavatkozás híveinek táborát az iraki háború osztotta meg igazán. Mark Danner [4] publicista már Afganisztánról is azt írta, hogy a beavatkozás elkerülhetetlen volt ugyan, mégis új fejezetet nyitott Amerika törekvéseinek történetében. Irakról pedig már egyenesen úgy vélekedett, hogy Amerika elveszti lelkét „az örökre szóló háborúban” [5].

Még Christopher Hitchens [5] és Michael Ignatieff [5] is, akik kezdetben támogatták az iraki háborút, meggondolták magukat. Azért Jürgen Habermas [5] még úgy véli, hogy az elnyomó rezsimek esetében megszűnt az ártatlanság vélelme, s ezért elvesztették jogukat a szuverenitásra. A többség azonban belátja, hogy a cél a megvalósításához szükséges eszközök nélkül illúzió, és hajszolása nagyobb bajt okoz, mint amekkorát orvosolni akar.

Végül merész fordulattal a szerző arra figyelmeztet, hogy az egyik ideológia helyett nem szabad a másik bűvöletébe esni. A jelek szerint azonban a realizmus és a morál közötti új egyensúly pontos mibenlétéről majd csak egy későbbi cikkében olvashatunk.