Sarkozy elnök valóságos hadüzenetet intézett a romák és a nomádok ellen. Egész közösségeket tesz felelőssé egyes emberek garázda tetteiért, és szakít a törvény előtti egyenlőség elvével. Régi barátja, Bernard-Henri Lévy leszedi róla a keresztvizet.

„Ma valóban bátor és szilárd vezetőre van szükség. De olyanra, akiben egyúttal van bölcsesség, finomság, mértéktartás, és hidegvér is. Nicolas Sarkozy sajnos mindezen tulajdonságoknak híján van [1]” – írja a Le Monde hasábjain Bernard-Henri Lévy sztárfilozófus [1].

Az egykori francia „új filozófusok [1]”, akik jó három évtizede szembefordultak a marxizmussal, nem értenek egyet a mai köztársasági elnök megítélésében. Amikor Nicolas Sarkozy [1] elnökválasztási kampányára készülődött, levélben kérte Lévy támogatását, s arra hivatkozott, hogy a másik legnevesebb „új filozófus”, André Glucksmann [1] mellé állt. Lévy azonban baloldalinak tartja magát, és a szocialista jelölt, Ségolène Royal [1] pártját fogta, ha nem is nagy lelkesedéssel [1].

Lévyt és Sarkozyt régi ismeretség fűzi össze [2], nem egyszer együtt nyaraltak, de ez még az előző évezredben történt. Politikai értelemben ellenfelek, s efelől a filozófus ezúttal sem hagy semmi kétséget. Nem ír barátságtalan hangnemben az elnökről, de súlyos hibának tartja azt, ahogy Nicolas Sarkozy a roma rendbontók júliusi garázdálkodására reagált.

Először is nem érti, miért hívott össze az elnöki palotába „csúcstalálkozót” a „romák és a nomádok” helyzetének megvitatására. Hiszen ezzel egyenlőségjelet tett olyan emberek között, akik jogellenesen tartózkodnak Franciaországban, és olyanok között, akiknek családja nemzedékek óta francia. A fő ellenvetése azonban úgy szól, hogy a kollektív megbélyegzés ellentmond a köztársasági eszmének. A legmagasabb szintről elhangzó kollektív ítélet nyomán réges rég elfeledettnek hitt klisék terjedtek el a tyúktolvaj romákról, illetve a nagy teljesítményű Mercedesszel furikázó cigányokról.

Lévyt külön is felháborítja, hogy a romáknak egyetlen képviselőjét sem hívták meg a tanácskozásra: ezt egyetlen más közösséggel sem merték volna megtenni. Ráadásul ezen az eljáráson alig akadt fenn valaki: a baloldal sem tette szóvá.

Súlyos hibának nevezi Lévy azt a bejelentését is, hogy meg fogják fosztani francia állampolgárságától azokat a külföldi származásúakat, akik „hatósági személy életére törnek”. Vajon hány nemzedékre visszamenőleg vizsgálandó az elkövetők származása? És ha ez az Übü királyra emlékeztető ötlet átmenne is a törvényhozáson, illetve az alkotmányossági vizsgán, vajon mi lenne az illetőkkel? Hontalanná válnának? Hova lehetne őket kitoloncolni? Az állampolgárok egyenlőek a törvény előtt: meg lehet szigorítani az állampolgárság megszerzését, de ha már megvan, nem vehető el azon a címen, hogy nem olyan régi, mint másoké.

Lévy végül kifogásolja Sarkozy elnöknek azt a bejelentését, hogy „háborút indít a garázdák ellen”. Valójában nem katonai a feladat, hanem rendőri. Az elkövetők nem ellenségek, hanem bűnözők. Aki egy békés országban háborút emleget, hisztériát kelt, lényegében elfogadja a bűnözők kihívását, és olyan világot épít, amelyben mindenki mindenkinek ellensége.