Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

Bűnkultúra, szégyenkultúra

2005. július 12.

Egy szamuráj azzal kér bocsánatot, hogy harakirit követ el. Meghal, hogy jóvátegye vétkeit. A kínaiak nem ilyenek. Még a halottakat is büntetnék - mondta a sinto főpap.

Egy szamuráj azzal kér bocsánatot, hogy harakirit követ el. Meghal, hogy jóvátegye vétkeit. A kínaiak nem ilyenek. Még a halottakat is büntetnék - mondta a sinto főpap.

A Kínában lezajlott Japán-ellenes tüntetések a kommunista vezetés hallgatólagos támogatását élvezték.

"Az uralkodó párt - írja az International Herald Tribune vezércikke - sokáig marxista ecsettel festette a II. világháború képét: a munkások és a parasztok, kínaiak és japánok egyaránt az imperializmus áldozatai voltak. De a kommunista ideológia tekintélye hanyatlik, valamivel pótolni kell. Ezért szítja Peking a nacionalizmust."

A fejlemények a hátsó szándéktól függetlenül, újból felhívják a figyelmet arra, hogy Japán valóban nemigen hajlandó megbánást tanúsítani. Különösen a Kínában elkövetett háborús bűnök miatt nem.

Ennek egyik példája, hogy Koizumi Dzsunicsiro miniszterelnök 2001-es hivatalba lépése óta minden évben meglátogatja a hősi halottak emlékének szentelt Jaszukuni sinto kegyhelyet, ahol mártírként emlékeznek meg a kivégzett háborús bűnösökről.

"Reméljük - olvassuk a kegyhely honlapján -, minél több hívő érkezik, hogy megismerje az életüket szeretett hazánkért feláldozó hősök magasztos gondolatait és nemes lelkét."

A főrendi családból származó Nambu Tosiakut maga a császári pár bírta rá, hogy vegye át a szentély vezetését. A hirdetésipari menedzserből lett főpap védelmébe vette a miniszterelnököt.

Akik kritizálják Koizumit, nem értik a japán kulturális hagyományt, amely szerint halála után mindenkinek megbocsáttatnak a bűnei - nyilatkozta Nambu a Tokio Timesnak.

A háborús bűnösök magukra vették a felelősséget a II. világháborúban játszott szerepükért, amikor felakasztották őket. "Egy szamuráj azzal kér bocsánatot bűneiért, hogy harakirit követ el. Meghal, hogy jóvátegye vétkeit. A kínaiak nem ilyenek. Még a halottakat is büntetnék."

Részben a sajátos nemzeti kultúrával magyarázza a japán magatartást Ian Buruma is. A modern Japán történetéről szóló nagysikerű munkája mellett egy külön könyvben foglalkozik a múlt feldolgozásának különbségeivel: A bűntudat ára: A háború emlékei Németországban és Japánban.

A berlini Tageszeitung interjút készített Burumával a "szégyen kultúrájának" és a "bűntudat kultúrájának" a különbségéről.

"A német kultúrában és a japánban is egymás mellett létezik mind a kettő - mondja Buruma -, jóllehet egyikben a szégyen kultúrája az erősebb, másikban a bűné. A szégyen kultúrájához hozzátartozik az a kereszténységben gyökerező meggyőződés, hogy az embernek meg kell vallania vétkeit, és feloldozást kell kérnie. Egyetlen japán politikusnak se jutna eszébe, hogy letérdeljen és bocsánatot kérjen a történelmi bűnökért, ahogy Willy Brandt tette a Varsói Gettó emlékművénél. A japánok - baloldaliak vagy liberálisok is - szörnyen ízléstelennek tartják, hogy sok szót vesztegessenek vétkeikre."

A sinto főpap átlátszó módon összekeveri a kivégzést az öngyilkossággal. De a kiváló politikai író és világutazó logikája is hagy némi kívánnivalót.

Szemérmesen hallgatni a bűnökről, vagy mártírként tisztelni a vétkeseket. Nincs egy kis különbség? A TAZ újságírója nem tette fel a kérdést.