A kapitalizmus jobb életkörülményeket teremt az embernek, habár nem hoz senkit lázba. A szocializmus és a környezetvédő radikalizmus viszont biztosan nem eredményez jobb életet, de annál lelkesítőbb.
„A globális kapitalizmus rendszerét senki sem tervezte meg, senki sem irányítja, és igazából nem is érti senki. Ez pedig mélyen sérti az értelmiségieket, mert a kapitalizmusban ennek folytán fölöslegessé válnak. A rendszer nagyon jól elvan nélkülük” – magyarázza Peter Saunders ausztrál társadalomkutató, a Független Tanulmányok Központja nevű konzervatív „ausztralázsiai”agytröszt programigazgatója az intézet folyóiratában, a Policyben.
Saunders két oldalról is megvizsgálja, miért oly nagy értelmiségi körökben a kapitalizmus elleni antipátia. Idézi Schumpetert, aki szerint a kapitalizmus létrehozott egy minden felelősség nélkül kritizáló osztályt, amely abból él, hogy támadja a rendszert. Nem áll ettől messze Robert Nozick újabb keletű elmélete sem. Eszerint az iskolában kiváló eredményt elérő emberek igazságérzetét sérti, hogy a náluk gyengébb tanulók, ha sikeresen szerepelnek az üzleti világban, sokszorta többet keresnek, mint ők. A legközelebb mégis Friedrich Hayek klasszikus magyarázata áll Saundershez. Hayek úgy vélte, hogy a kapitalizmus sérti az értelmiségiek büszkeségét, a szocializmus viszont hízeleg nekik. Az ember ugyanis szereti azt hinni, hogy jobb rendszert képes létrehozni, mint amilyen magától kialakul. És a szocializmus ezt a lehetőséget kínálja az értelmiségnek.
Hayek gondolataihoz Saunders azt fűzi hozzá, hogy a kapitalizmusnak semmi romantikus íze, vonzereje nincs. A Saunders által egy kalap alá vett konkurens ideológiákkal, a szocializmussal, a fasizmussal és a környezetvédő mozgalommal ellentétben nem képes felgyorsítani a szívverést. Nincs víziója a jövőről, mert a jövőt a piaci rendszerben nem utópista tervek szabják meg, hanem sokmillió ember, aki mind a maga preferenciáit követi. A kapitalizmus teljesít, de nem inspirál, a szocializmus inspirál, de nem teljesít.
Saunders bosszankodva állapítja meg, hogy jómódú ausztrálok, akiknek eszében sem jutna egy Adolf Hitler nevét viselő sörözőt látogatni, boldogan isszák a vodkát a sydney-i kikötő Lenin-bárjában sarlós-kalapácsos lobogók alatt, a szovjetrendszer húszmilliónyi halálos áldozatával mit sem törődve. Saunders a radikális környezetvédőkről is leszedi a keresztvizet, mondván, hogy antikapitalizmusuk és messianizmusuk nagyon is hasonlít a kommunistákéra, és mindkettő emlékeztet az ószövetségi prófétákra, akik örök kárhozattal fenyegetnek arra az esetre, ha nem térünk meg hozzájuk.
Saunders hosszasan sorolja, milyen rossz eredményeket produkált a megvalósult szocializmus, és mekkora jólétet, valamint technikai fejlődést hozott létre a kapitalizmus. Az antikapitalisták a fogyasztási hajsza leállítását sürgetik. Ha atyáink megállították volna a piaci gépezetet, ahogy ők ma szeretnék, akkor nem lenne űrhajózás, internet és mobiltelefon.
A mai szocialistákat azonban nem lehet egykönnyen elrettenteni a szovjet-kubai-kínai kommunizmus példáival, hiszen ők a szocializmus torzulásainak tekintik e bukott kísérleteket. Amelyikük mégis híve a szovjet szocializmusnak, az viszont alighanem kikéri magának, hogy a szovjet űrkutatás eredményeit is a kapitalizmus vívmányai között tartsák számon.