Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

Egy hamisított memoár margójára

2008. március 13.

Misha Defonseca írónő nemrég beismerte, hogy holokauszt-memoárja valójában a fantázia szüleménye. Miért csak most keltett az ügy nagy feltűnést, ha történészek és irodalmárok már tíz éve kétségbe vonták a történet hitelességét?

Misha Defonseca írónő nemrég beismerte, hogy holokauszt-memoárja valójában a fantázia szüleménye. Miért csak most keltett az ügy nagy feltűnést, ha történészek és irodalmárok már tíz éve kétségbe vonták a történet hitelességét?

„Tizenegy évvel önéletrajzi regényének megjelenése után Misha Defonseca beismerte, hogy valójában Monique De Wael az igazi neve, és a belga ellenállás két katolikus tagjának árvája” – olvassuk a Slate magazinban Blake Eskin amerikai író és publicista cikkét a Slate webmagazinban.

Az amerikai és az európai médiában egyaránt nagy port vert fel nemrégiben Misha Defonseca ügye. Az írónő nyilvánosan beismerte, hogy világhírű, tizennyolc nyelvre lefordított és nemrég megfilmesített holokauszt-memoárja valójában a fantázia szüleménye. A magát Defonsecának kiadó írónő gyerekkorában nem kelt át Európán a náci németek elől menekülve, sőt nem is zsidó származású: katolikus szülei a nácik áldozatául estek.

Eskin, aki könyvet írt a Benjamin Wikorski néven elhíresült svájci álholokauszt-túlélő szerzőről, leginkább azon csodálkozik, hogy a botrány csak most robbant ki. Defonseca története tele van alig hihető regényes elemekkel. A kislány állítólag Belgiumból Ukrajnáig gyalogolt. Farkasokkal szállt szembe, belopódzott a varsói gettóba, sőt, még egy erőszakoskodó német katonát is leszúrt. Mindezt alig 11 évesen.

Ráadásul a történet hitelességét szakértők még a könyv megjelenése előtt megkérdőjelezték. Henryk M. Broder német újságíró már 1996-ban felhívta rá a figyelmet, hogy a hihetetlen történet valószínűleg a fantázia szüleménye. Később, de még mindig a kilencvenes években, irodalmárok és történészek hasonló következtetésre jutottak.

„Akkor mégis hogyan lehetséges, hogy az emberek ilyen sokáig hittek Defonsecának? – csodálkozik Eskin, aztán meg is válaszolja a kérdést. – Egy holokauszt-memoár valódiságával kapcsolatban kétségeket kifejezni azzal a veszéllyel jár, hogy a holokauszt-tagadók kellemetlen társaságába sorolják az embert.”

Amikor Véra Belmont-t, a Defonseca visszaemlékezéséből készített film forgatókönyv-íróját és rendezőjét a Háárec izraeli lap január végén szembesítette a történet hitelességét firtató vádakkal, Belmont azt válaszolta, hogy a kétkedő történészek „pont olyanok, mint a koncentrációs táborok létezését tagadók”. Aztán hozzátette, hogy a történet valóban hihetetlennek tűnik, de ennek oka az, hogy ép ésszel felfoghatatlan, amit a náci Németország művelt.

Eskin nem csupán a holokausztot nem vitatja, hanem azt sem vonja kétségbe, hogy De Wael, alias Defonseca valóban sokat szenvedett a nácik miatt. Mindez azonban nem mentség a narcisztikus álmemoár megírására, amivel a holokauszt zsidó áldozatainak és túlélőinek emlékét sérti meg. És Eskin azt sem mulasztja el megjegyezni, hogy ebben a szenzációhajhász kiadónak és filmrendezőnek is van némi felelőssége. Nekik kutya kötelességük lett volna komolyan utánanézni a történészek és irodalmárok által megfogalmazott kételyeknek.