Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

Vallási szupermarketet Európának is?

2008. május 13.

Hogyan képviseltessék magukat az európai moszlimok a közpolitikában? Hiszen szervezeteik nem reprezentatívak. A baloldali német politológus szerint sehogy. És a többi felekezet se játsszon közpolitikai szerepet.

Hogyan képviseltessék magukat az európai moszlimok a közpolitikában? Hiszen szervezeteik nem reprezentatívak. A baloldali német politológus szerint sehogy. És a többi felekezet se játsszon közpolitikai szerepet.

„Nemrégiben konferencián vitatták meg, hogyan jöhetne létre párbeszéd a német állam és a németországi moszlimok között, de az értekezleten súlyos kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a konzervatív moszlim szervezetek mennyiben tekinthetők a német moszlimok képviselőinek” – olvassuk Claus Leggewie politológus cikkét az Eurozine webmagazinban.

Egy korábbi cikkében – amelyről a Metazin is beszámolt – a szerző arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzetközi civil mozgalmak és a kormányoktól független nemzetközi szervezetek demokrácia-deficittel küszködnek. Leggewie elismeri, hogy a civilek a demokratikus döntéshozatal esélyeit növelik, amikor olyan emberi jogi, társadalmi és környezetvédelmi problémákra hívják fel a figyelmet, amelyek nélkülük nem kapnának kellő nyilvánosságot. Mindenesetre kétséges, hogy kit képviselnek, hiszen a civil szervezetek vezetőit „még kevésbé demokratikus eszközökkel választják, mint a politikusokat”.

A demokratikus deficit problémája nemcsak a civil szervezetekkel, hanem az egyházakkal kapcsolatban is felvetődik. Erre legutóbb a 2006 szeptembere és 2007 májusa között ülésező Német Iszlám Konferencia szolgált ékes bizonyítékkal. Az értekezlet célja az volt, hogy a keresztény egyházak és a Zentralrat der Juden in Deutschland mintájára létrehozzanak egy hivatalos iszlám ernyőszervezetet, amellyel aztán az állam majd a moszlimokat érintő kérdésekben egyeztethet.

Hamar kiderült azonban, hogy a moszlimok nem egységesek. Németországban csak elenyésző hányaduk, mindössze 10 százalék tagja a négy legnagyobb iszlám szervezetnek, amelyek a Koordinationsrat der Muslime in Deutschland ernyőszervezetet megalapították. A hívő moszlimok többsége egyetlen vallási szervezetbe sem lépett be, a vallásukat nem gyakorló moszlimokat pedig végképp nem képviseli a vallási csoportok együttműködésével felállított, Leggewie szerint meglehetősen kétes legitimitású szervezet.

Sőt, már az sem világos, hogy kit tekinthetünk egyáltalán moszlimnak. Az ernyőszervezet természetesen úgy számol, hogy minden moszlim országból érkezett bevándorló és leszármazottai – közel négy millió ember – automatikusan moszlimnak tekintendő. Az iszlám vallást aktívan gyakorlók azonban ennél sokkal kevesebben vannak.

Leggewie szerint kifejezetten aggályos lenne, ha a német állam egy konzervatív vallási szervezettel egyeztetne a moszlimokat – köztük a nem hívőket is – érintő kérdésekben. A moszlim tanácsot alkotó szervezetek közül több is az iszlám iskolai oktatását szeretné, és egyikük a koedukált oktatást is ellenzi. Kétséges, hogy ezekkel a célokkal a német moszlimok többsége egyetértene-e.

De akkor hogyan lehet szavatolni, hogy a moszlimok is ugyanolyan jogokat élvezhessenek, mint – a keresztény egyházakon és a zsidótanácson keresztül a politikát befolyásoló – más vallásúak?

A megoldás – véli Leggewie – egyszerű. Az állam és az egyházak közötti falat meg kell erősíteni. Nemcsak moszlim ernyőszervezetre nincs szükség, hanem arra sincs, hogy az állam a keresztény egyházakkal és a zsidótanáccsal egyeztessen. Így az államot nem lehetne a keresztények és a zsidók iránti részrehajlással vádolni, és a vallási szervezetekkel kapcsolatos demokratikus deficit problémája is megoldódna.

Az állam és az egyház teljes szétválasztásával minden bizonnyal együtt járna az egyházak átrendeződése. Amerikában, ahol az állam egyik egyház képviselőivel sem vitatja meg a politika kérdéseit, virágoznak a viszonylag új felekezetek. Egyfajta „vallási szupermarket” alakult ki, ahol a különböző szekták versengenek a hívők kegyeiért. Az eredmény: a templomok megtelnek, és az amerikaiak sokkal nagyobb része gyakorolja aktívan vallását, mint az európaiaké. (Leggewie nem veszi számításba, hogy Amerikában kezdettől fogva sok, nagyjából egyenrangú vallási felekezet volt, és a vallási sokszínűség nem valami új keletű jelenség.)

Mivel Amerikában az egyházak az állam ügyeibe nem szólnak bele – folytatódik az érvelés –, az elkülönülés európai problémái sem jellemzőek. Amerikában a moszlimok integrálódtak, és így nem alakultak ki „párhuzamos társadalmak”, nincsenek elszigetelt ultra-vallásos közösségek. (Leggewie azt azért nem állítja nyíltan, hogy ha az állam Amerikában megpróbálna konzultálni a moszlim felekezetekkel, nyomban kialakulnának az ellenséges érzületű gettók.)

Azzal a mellékes technikai kérdéssel már egyáltalán nem foglalkozik a cikk, hogy az európai történelmi egyházak mit szólnának hozzá, ha valaki meg akarná fosztani őket eddig elismert közpolitikai szerepüktől.