Az évezred elején az Európai Unió tizenöt tagállama közül tizenháromnak baloldali kormánya volt. Tizenkét országban azóta a jobboldal került hatalomra. Az európai szocialisták vezetési és identitásválságba kerültek.

„Ma már csak Spanyolországban, Portugáliában, no meg – de ki tudja meddig? – Nagy-Britanniában állják a sarat kormányon a szocialisták” – állítja fel a látleletet a párizsi Le Monde-ban Henri Weber, a Francia Szocialista Párt főtitkára.

Az okot kutatva, végigveszi a szokásos magyarázatokat. Tíz év után természetes, hogy elhasználódik egy miniszterelnök. Ami ennél súlyosabb, a szocialisták nem tudtak meggyőző választ adni a lakosság rendvágyára, és nemigen tudtak megbirkózni a bevándorlás áradatával. Eközben sok helyütt magához tért, megújult a jobboldal. Új stratégiát, új szövetségi politikát dolgozott ki, és új, sikeres vezetők álltak az élére: a svéd Fredrik Reinfeldt, a francia Nicolas Sarkozy és a brit David Cameron.

Weber szerint azonban a baloldal térvesztésének fő oka abban rejlik, hogy a kilencvenes években alkalmazott stratégiája csak ideig-óráig volt képes feltartóztatni a kedvezőtlen folyamatokat. A lassuló növekedés és a romló versenyképesség tényeit felismerve a kilencvenes évek közepén a szociáldemokraták a liberalizmus felé mozdultak el, és engedményeket tettek a tőkének, azt várva, hogy a felgyorsuló növekedés majd kárpótolja a munkavállalókat. Csökkent az állami szektor mérete, a szakszervezetek önmérsékletet mutattak a bérkövetelésekben, továbbá szerzett jogokról mondtak le a sztrájkjog, a nyugdíjrendszer és az egészségügyi ellátás terén.

De ez merőben defenzív stratégia volt, és ki-ki csak a maga hazájára gondolt. Németországban például ilyesfajta áldozatok árán sikerült felgyorsítani a növekedést, de jelentős részben más európai országok rovására. Egyesek tehát profitáltak a kompromisszumokból, de az Unió egésze vesztett rajtuk.

Weber abban látja a megoldást, hogy a baloldal európai szinten dolgozzon ki új stratégiát. De hogy ez miben állna, azt a jelek szerint egyelőre nem tudja.

Ezt a tanácstalanságot veti a szocialisták szemére a konzervatív Le Figaro hasábjain Yves Thrérard. Azt írja, hogy a baloldal hosszú ideje nem képes önvizsgálatra, rég érvényüket vesztett klisékkel próbál a felszínen maradni, de ezzel önmagát is becsapja. Még azt sem tisztázta például, mi is a viszonya a szélsőbaloldalhoz. „A Szocialista Párt módszertani és ideológiai válságban van, s elvesztette tartását.”

Nem kevésbé súlyos ítéletet mond az egyelőre koalícióban kormányzó német szociáldemokratákról a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungban Nils Minkmar. Az SPD szerinte elárulta ideáljait, amikor sem Grúzia, sem a Dalai Láma mellett nem állt ki. „Ha egy józan pillantást vetünk az SPD-re, nem látunk egyebet egy kozmopolita pártnál” – jegyzi meg Minkmar, s még azt is hozzáteszi: ma a párt fő törekvése az, hogy meg ne bántsa valamely sebzett vezetőjének érzékenységét, holott valamikor a szegények védelme érdekében jött létre.

Ehhez hasonló kritikát fogalmaz meg az olasz baloldal pártjáról, a 2007-ben létrejött Demokrata Pártról a Famiglia Cristiana szerkesztőségi vezércikke: „Az elvben hozzá legközelebb álló témákkal kapcsolatban a Demokrata Párt össze-vissza hebeg-habog.” A katolikus hetilap szerint az ország fő gondja ma a szegénységben élő családok számának növekedése, és a baloldalnak ezzel kapcsolatban nincs épkézláb programja. Képzelőereje a jobboldali miniszterelnök ostorozásában merül ki, de „az öncélú Berlusconi-ellenesség sohasem volt kifizetődő”.

Dehogynem. Kétszer is hatalomra segítette már a baloldalt az elmúlt bő évtizedben. A Famiglia Cristiana bizonyosan úgy érti, hogy az országon nem segített.