A szerződéselméleti hagyomány szerint a társadalom és a kormány legitimitása a polgárok önkéntes szerződésén alapul. A társadalmak azonban nem tudnak felmutatni ilyen szerződést. Bezzeg a bűnbandák igen.

„Lehet, hogy a gyilkosok és a tolvajok jobban ismerik Hobbest, Locke-ot és Rousseau-t, mint a tisztességes polgárok? Erről azért talán nincs szó. De az tény, hogy a ’kalózkormányok’ sokkal inkább megfelelnek a társadalmi szerződés elméleteinek, mint az Egyesült Államok kormányzata” – olvassuk a New York Times flúggazdaságtan rovatában. A cikk szerzője Peter T. Leeson, a George Mason University közgazdász professzora, a hamarosan megjelenő A láthatatlan kampó: a kalóztársadalmak rejtett gazdaságtana című könyv szerzője.

A klasszikus társadalmi szerződéselméleti szerzők – Thomas Hobbes, John Locke és Jean-Jacques Rousseau – szerint a társadalmi intézmények legitimitása és a kormányzat hatalma a társadalom tagjainak megállapodásából ered. A szerződéselméleti hagyomány kritikusai szerint azonban a társadalom tagjai valójában nem kötnek szerződést. David Hume, a skót felvilágosodás legnagyobb alakja már egy 1748-as, Az eredeti szerződésről című esszéjében felhívta rá a figyelmet, hogy „az emberek nyilvánvalóan semmiféle kifejezett szerződést vagy megállapodást sem kötöttek az általános behódolást illetően”. A modern szerződéselméletek azzal próbálják kivédeni a kritikát, hogy hipotetikus szerződésről beszélnek: olyan megállapodásról, amelyet ugyan nem írtak alá a társadalom tagjai, de legalább hallgatólagosan elfogadják.

Még csak az sem igaz – emlékeztet Leeson –, hogy az alkotmányos demokráciák alapokmányát minden polgár elfogadta. Az amerikai alkotmányt nem minden amerikai, csak az alapító atyák írták alá. „A társadalmi szerződés a kormány legitimitásának fontos analitikus eszköze, de a szó szigorú értelmében mítosz.”

Legalábbis ami a társadalmakat illeti. Vannak azonban olyan kisebb társaságok, amelyek valóban a társadalmi szerződéselmélet klasszikus elvei szerint jönnek létre: a bűnszövetségek. Egyebek között ilyen volt a 18. századi kalóztársadalom: a tengeri banditák „alkotmányos demokráciát hoztak létre egyhangúan elfogadott társadalmi szerződéssel”. A kalózok a vitás ügyekben a kalózjoghoz fordultak.

A kalóztársaságok esete nem egyedi. Leeson idézi kollégáját, David Skarbek közgazdászt, aki a kaliforniai Nuestra Familia bűnbanda ’társadalmi szerződését’ elemzi. Kutatások arra is rámutattak, hogy általában a maffia is a szerződéselméleti hagyománnyal összhangban működik.

Leeson szerint nem véletlen, hogy a bűnbandák alapítása közelebb áll a társadalmi szerződés eszméjéhez, mint a társadalmak létrejötte. A bűnbandáknak ugyanis rendkívül fontos, hogy mindenki elégedett legyen a maffia működésével. Ha valaki elégedetlen, akkor könnyen besúgóvá válik. Mivel a bűnbandák lebuktatásához akár egyetlen renegát tag is elég, fontos, hogy a csoport alapelveit – a kvázi-alkotmányt – mindenki írásban elfogadja, és ezzel magára nézve kötelezőnek ismerje el.

Persze a hagyományos társadalmakra is veszélyt jelentenek az elégedetlen polgárok, mert akár forradalmat is kirobbanthatnak. A sikeres forradalomhoz azonban nagy tömegekre van szükség. A társadalmakra sokkal kevésbé veszélyes tehát az elégedetlenség és a belső széthúzás, mint a bűnbandákra. Ha nincs is írott társadalmi szerződés, azért talán mégis jobb az élet társadalomban, mint a bűnbandában.