Az SMS és a blog keresztezéséből született mikroblogok néha fontos eseményekről tudósítanak. Igazi hozadékuk azonban az, hogy megörökíthetjük magányos, érdektelen mindennapjainkat, és bepillantást nyerhetünk mások szintén banális és unalmas életébe.
„Be kell vallanom, hogy amikor először hallottam róla, a Twitter nagyjából annyira tűnt izgalmasnak, mint egy fogfájás. A véleményem azután sem változott, hogy egy hétig követtem a hatmillió felhasználó közül néhányat, amint a késve érkező futárról panaszkodnak, beszámolnak róla, hogy három év után ismét átmentek a Tower-hídon, elmesélik, hogy évek óta nem ettek ilyen finom mandarint, vagy éppen a kanadai szalonna előnyeit ecsetelik az angol szalonnával szemben” – kezdi elmélkedését Sathnam Sanghera brit író a Time-ban.
Az internet hajnalán úgy értették az ’élő’ közvetítést, hogy az oldalakat – a blogokat és a hírportálokat – gyakran frissítették. Számos olyan alkalmazást fejlesztettek ki, amelyek az ilyen ’élő’ tartalmakra szakosodtak. Ilyen például a Google News vagy a blogkereső portálok. De ezek is csak a legfrissebb híreket és beszámolókat kutatták fel, nem közvetítették ’élőben’ a történéseket.
A nemrég indult Twitter azonban már azt is lehetővé teszi, hogy a felhasználó akár mobiltelefonról rövid – legfeljebb 150 karakter hosszúságú – üzeneteket töltsön fel az oldalára. A szolgáltatás az önkéntes újságírók és a bloggerek körében is egyre népszerűbb. Volt, aki az amerikai előválasztás napján itt ismertette az exit poll eredményeket. Barack Obama és Hillary Clinton stábja egyebek között a Twitteren is közzétette a kampányhíreket. Robert Scoble politikai kommentátor és blogger Twitter-csatornájának híreire 21 000 felhasználó fizet elő. A május 12-i kínai földrengésről a Twitteren jó fél órával a nagy hírcsatornák tudósításai előtt beszámoltak, és a mumbai terrortámadással kapcsolatos legfrissebb információkkal is a Twitter önkéntesei szolgáltak – még a BBC is merített a mikroblogokból.
A Twitter hatmillió felhasználójának többsége azonban nem fontos politikai eseményekről és természeti katasztrófákról tudósít, hanem banális életének apró részleteit bocsátja közszemlére és örökíti meg az utókor számára: az ünnepi sorbaállásról, a gyötrő bölcsességfogról, a macskapiszok feltakarításáról, vagy éppen csak indokolatlan jókedvről számol be. Hogy miért jegyzik le a még naplóbejegyzésnek is rövid és érdektelen eseményeket? Sanghera szerint így akarnak úrrá lenni a magányon és jelentéktelenségen. Az akár félóránként frissített mikroblog szerzői fontosnak érezhetik magukat, és azt hihetik, vannak barátaik. Olvasóként pedig részesévé válhatnak mások szintén banális életének, mintha megannyi mini-szappanopera nézői volnának.
Sanghera fenntartásai ellenére maga is elindította Twitter-csatornáját. „Leginkább azért, mert fontosnak érzem, hogy kövessük a fontos technikai újításokat.” Aki nem tart lépést a korral, az hamar lemarad, és a digitális szakadék túloldalán találja magát.
A muszájból elkezdett twittelés azonban addiktívnak bizonyult: Sanghera néhány hét után függővé vált: azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban olvassa mások banális mini-szappanoperáját, és aktív twittelőként maga is beszámol banális fogfájásáról.