A kortárs műtárgyak piacán elképesztő buborék alakult ki az elmúlt tíz év során. Sokan még a gazdasági válság kirobbanása után is azt állították, hogy érdemes kortárs műalkotásokba fektetni, hiszen a művészet értékálló. Nem így alakult.

„A kortárs művészet a spekuláció ideális terepe. Az állam gyakorlatilag egyáltalán nem avatkozik be a piac működésébe: a kormánynak nem érdeke, hogy beleártsa magát a milliomosok játszadozásaiba. A műkincseket könnyű szállítani, és a műalkotások vásárlása magánügy. Továbbá, a klasszikus alkotásokkal ellentétben, amelyek többnyire a világ egy bizonyos részéhez kötődnek, a kortárs művészet nem ismer határokat” – írja Jonathan Ford a Prospect magazinban.

Befektetési buborékok nem csak az értéktőzsdéken és az ingatlanpiacokon alakulhatnak ki. Az első különleges piaci buborék a holland tulipánláz volt. Miután néhányan mesés vagyonra tettek szert az akkoriban ritka, és státusszimbólumnak számító tulipánnak köszönhetően, az az általános vélekedés alakult ki, hogy a tulipánhagyma a legjobb befektetés. Így hát egyre többen vásároltak, ettől az árak rohamosan emelkedtek, ami a kétkedőket is meggyőzte arról, hogy valóban érdemes tulipánhagymát venni. Sokan még a tetőt is eladták a fejük fölül a busás haszonnal kecsegtető befektetés reményében. 1636 őszén már hagymaállapotban elkeltek a csak a következő nyáron kiásható virágok. A legértékesebb fajtákért az egy évvel korábbi áraknak is közel tízszeresét adták: tövenként 900 guldent, amiből egy szerényebb városi házat is meg lehetett vásárolni akkoriban. 1637 februárjában aztán a buborék kipukkant: hirtelen mindenki ráébredt, hogy a kereslet nem bővülhet a végtelenségig. A tulipánhagyma ára a mélybe zuhant.

Ford szerint a kortárs műkincsek piaca kísértetiesen emlékeztet a 17. századi tulipánlázra. Sőt, ellentétben a hagymával, a kortárs műalkotások szinte korlátlan mennyiségben létrehozhatók, így még csak a szűkös kínálat sem szab gátat a buborék irracionális növekedésének.

„A brit ingatlanpiacon hat évig tartott, mire megkétszereződtek az árak, ezzel szemben a kortárs műalkotások ára 2006-ban egyetlen év alatt megduplázódott.” A felértékelődés a világ minden részén jellemző volt. Kínában 2005-ről közel ezerszeresére nőtt a műtárgy-kereskedelem értéke, Oroszországban 2000 és 2005 között több mint 2300-szorosára (miközben a moszkvai tőzsde „csak” 300-szorosára emelkedett ugyanezen idő alatt). Az újonnan felfedezett tehetséges alkotók – és ügynökeik – mesés vagyonra tettek szert. Zhang Xiaogang kortárs festő egyes műveinek értéke az elmúlt tíz év alatt hatezerszeresére – 1000 dollárról 6 millió dollárra – nőtt. Az amerikai Richard Prince alkotásai az öt évvel ezelőtti árak 60-80-szorosán cserélnek gazdát. A német Anselm Reyle-t 2003-ban még senki sem ismerte, és potom 14 000 euróért lehetett kapni festményeit – ma 60 asszisztense segédkezik, hogy minél többet alkothasson, de akkora a kereslet, hogy a néhány ecsetvonásból álló remekművek darabjáért 200 000 eurót kell fizetni.

Az árak felszökésében nem kis szerepe volt a leleményes galéria-tulajdonosoknak, akik felfedezték az ifjú tehetségeket, és fillérekért felvásárolták alkotásaikat. Jellemző, hogy a klasszikus műalkotások ára alig, vagy egyáltalán nem nőtt az elmúlt években. A keresleti oldalon pedig „olyan milliárdosok álltak, akiknek legművészibb megnyilvánulásuk az volt, hogy számokat írtak egy papírra”. Ahogyan az egyik galéria vezetője megfogalmazta: mi másra is vágyna az ember, mint kortárs művészetre, ha már van öt háza és egy repülője. A gazdagok körében a kortárs műalkotások azonban nem csak státuszszimbólumok voltak, de egyben biztos befektetésnek is számítottak. Sokan még a gazdasági válság kirobbanásakor is azt jósolták, hogy a műtárgyak értékállóak maradnak.

Nem így lett: a műtárgy-lufi sem úszhatta meg a válságot. A Sotheby aukciósház részvényeinek árfolyama a 2007. októberi 57 dolláros csúcsról 2008 novemberére 9 dollárra esett. Ősz óta kortárs műalkotásból is kevesebb fogy, így a licitek szervezői kénytelenek az eladók odacsalogatása érdekében felajánlott minimálárat maguk kifizetni, aminek következében több nagy múltú aukciósház a csőd szélére került.

„Csakúgy, mint a holland kereskedők tulipánlázát, az újgazdagok kortárs művészet iránti vonzalmát is a kor hívságának és ostobaságának bizonyítékaként tartja majd számon az utókor” – véli Ford.