Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

A kínai fák sem nőnek az égig

2009. július 12.

A kínai gazdasági csoda nem ér az ázsiai kistigrisek nyomába. Kína sokkal alacsonyabb hatékonysággal használja fel a fejlesztésre szánt mérhetetlen erőforrásokat, és sokkal egyenlőtlenebb, tehát labilisabb gazdaságot épít ki.

A kínai gazdasági csoda nem ér az ázsiai kistigrisek nyomába. Kína sokkal alacsonyabb hatékonysággal használja fel a fejlesztésre szánt mérhetetlen erőforrásokat, és sokkal egyenlőtlenebb, tehát labilisabb gazdaságot épít ki.

„A kínai gazdasági stratégia és civil társadalom gyengeségei megalapozzák a feltételezést, hogy Kína inkább egy brazil típusú kiegyensúlyozatlan latin-amerikai óriásra fog hasonlítani, semmint az olyan ázsiai sikerállamokra, mint Tajvan és Dél-Korea” – írja a Policyban, az ausztráliai Független Tanulmányok Intézetének folyóiratában John Lee, akinek a napokban második kiadásban is megjelent a témáról szóló könyve.

Ma világszerte azt gondolják, hogy Kína a kelet-ázsiai gazdaságfejlesztési modellt követi, amelyben tekintélyuralmi rendszerek gondoskodnak az ipar és a szolgáltatások fejlődéséről. Annyi hasonlóság biztosan van a korábbi ázsiai sikertörténetek és Kína esete között, hogy az állam itt is, ott is a gyors liberalizációval járó fejetlenségtől tartott, ezért szigorúan ellenőrzése alatt akarta tartani a folyamatokat. Samuel Huntington fél évszázaddal ezelőtt írta le a tekintélyelvű átmenet elméletét, amelynek az a lényege, hogy kezdetben autoriter rendszerek biztosítják a sikeres fejlődéshez szükséges stabilitást. Később, amikor kialakulnak a fenntartható fejlődéshez szükséges intézmények, az állam majd visszahúzódhat.

Huntington megérzését a következő évtizedekben igazolta Tajvan és Dél-Korea példája, azzal a kiegészítéssel, hogy az állam nemcsak a stabilitás eszköze volt az átmenet során, hanem a gazdaságba is közvetlenül beavatkozott, hogy megteremtse a gyors iparosodás feltételeit. A beavatkozás főbb elemei közé szokták sorolni a nemzeti valuta alulértékeltségét az exportösztönzés jegyében, továbbá a bankrendszer államosításig menő szoros felügyeletét annak érdekében, hogy a tőkefelhalmozás az állami fejlesztési célokat szolgálja.

Ezek a jellegzetességek Kína esetében is fennállnak. Feltűnő viszont, hogy Kínában az állóeszköz-beruházás a bruttó hazai termék felét emészti fel: ehhez képest már nem olyan magas az elmúlt évek 10 százalékot meghaladó növekedése. Ezt az eredményt az ázsiai kistigrisek a maguk idejében maximum 30 százalékos felhalmozási hányaddal érték el.

Ez már önmagában is alacsony hatékonyságra utal. Hát még, ha hozzávesszük, hogy az állami cégek a fejlesztési források 70 százalékát veszik igénybe, miközben a hazai terméknek legfeljebb harmadát állítják elő.

Pedig mindez másként indult. A nyolcvanas években a magánszektor évi 20 százalékkal nőtt, ma feleannyival. Vidéken pedig csupán 7 százalékkal. A fordulópontot 1989 nyarának eseményei, a Tienanmen téri megtorlás jelentette. A demokratikus államnak nem létszükséglet, hogy fontos legyen. A diktatórikus állam azonban belepusztul a jelentéktelenségbe. Ezért határozták el a tiltakozó mozgalmak elfojtása után, hogy a gazdasági fejlődésnek az állam kezében kell összpontosulnia.

Ezzel magyarázható, hogy a tőkefelhasználás Indiában kétszerte hatékonyabb, mint Kínában. Az állam vámpír-szerepét mutatja a közhivatalnokok számának szédítő növekedése. Tíz év alatt 20 milliósról 45 milliósra duzzadt a hivatalnokhad, vagyis úgy 28 lakosra jut egy tisztviselő.

Nyugtalanító továbbá a jóléti szakadék mélysége: ahol a növekedés csak egy szűk réteget gazdagít, ott labilis gazdaság jön létre. Márpedig Kínában a gazdasági robbanással párhuzamosan sebesen nőnek az egyenlőtlenségek, szöges ellentétben a kelet-ázsiai sikerországokban tapasztaltakkal. A gyors gazdasági növekedés éveiben 400 millió kínai jövedelme stagnált, a legszegényebb egy tizedé pedig csökkent. Ráadásul közben az analfabetizmus is terjedt.

Hiányoznak továbbá azok az intézmények, amelyek biztonságossá tehetik a gazdasági tevékenységet: törékeny a közbiztonság, nincsenek független pénzügyi ellenőrző szervezetek, bizonytalan a tulajdonhoz való jog, nem függetlenek a bíróságok. Ha mégis a polgár javára döntenek, a helyi hatalmasságok akkor is büntetlenül semmibe vehetik az ítéletet.

Mindez nem arra vall, hogy Kína a hatékonyan gazdálkodó és a demokráciához közelítő sikerországok útján járna.