A nyugati katonák és segélyszervezetek hatalmas összegekkel próbálják maguk mellé állítani az afgánokat. A nagyszabású segélyprogramoknak azonban csupán kis része éri el célját. Gyakran egyenesen súlyosbítják a helyzetet.

„Ha lenne meggyőző bizonyíték rá, hogy pénzzel rokonszenvet lehet kelteni a Nyugat iránt, akkor megértenénk, hogy ezt a ’fegyvert’ vetik be a tálibok vezette felkelők ellen. De ha ilyen bizonyíték nincs, a fejlesztési forrásokat arra kellene fordítani, amire bizonyítottan alkalmasak: fejlesztésre” – írja Andrew Wilder amerikai és Stuart Gordon brit segélyszakértő a Foreign Policy magazinban.

A Nyugat nemcsak a katonák számát növeli Afganisztánban, hanem a fejlesztési forrásokat is. A katonák rendelkezésére álló fejlesztési összeg egyik évről a másikra kétszeresére nőtt, és elérte az 1,2 milliárd dollárt (ez másfélszer annyi, mint amennyit az amerikai civil fejlesztési kormányhivatal, a USAID költ Afganisztánban). A szerzők azonban a helyszínen azt tapasztalták, hogy ez a segély jobb esetben nem mozdítja elő a Nyugat céljait, rosszabb esetben egyenesen a szándékolttal ellenkező hatást vált ki.

A katonák úgy döntöttek, hogy a fejlesztési programokat a legveszélyesebb övezetekre kell koncentrálni, hiszen ott van a legnagyobb szükség a lakosság rokonszenvének megnyerésére. A békésebb övezetek vezetői emiatt úgy érzik, hogy büntetik őket, amiért ők nem háborúznak. Más szóval ez a politika arra ösztönzi a helyi törzsi vezetőket és hadurakat, hogy ne a biztonság, hanem a bizonytalanság előidézésén munkálkodjanak.

A helyiek szerint nem az infrastruktúra és a közszolgáltatások hiánya miatt nincs közbiztonság. Az okok között a rossz kormányzást emlegetik, továbbá az etnikai rivalizálást és a nyugati katonák magatartását. A legfőbb ok azonban általános vélemény szerint a korrupció. Nemcsak a kormány emberei és a helyi közvetítők vesznek benne részt, hanem maguk az ellenállók is. A nyugatiaktól ugyanis rendszeresen szednek védelmi pénzt. Amerikai katonai szakértők úgy vélik, hogy a honvédelmi minisztérium segélyforrásainak egytizede a felkelőkhöz kerül: ez az ára annak, hogy a katonai szállítmányok eljuthassanak a rendeltetési helyükre.

Az afgán társadalmat általános bizalmatlanság és mély törzsi ellentétek jellemzik. Uruzgan tartományban például úgy tartják, hogy a segélyek legnagyobb részét Hamid Karzai elnök durrani törzse kapja.

Afganisztán soha annyi segélyhez nem jutott, mint az elmúlt nyolc évben. Mégpedig nem azzal a céllal, hogy fejlődjön az infrastruktúra és a gazdaság, hanem hogy az emberek elforduljanak a felkelőktől. Az eredmény ebből a szempontból siralmas, és felvetődik a kérdés, vajon mekkora műszaki és infrastrukturális haladásra van szükség ahhoz, hogy változás következzék be a lakosság hangulatában. A választ senki sem tudja. Biztos azonban, hogy nem a pénz volt kevés. Sokkal inkább az állt az eredményesség útjában, hogy a pénz maga is súlyosbította a megoldani kívánt problémát: korrupt felhasználása aláásta a helyi hatóságok és a nyugatiak amúgy is ingatag legitimitását.