Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

Háború és béke a gyepen

2010. június 10.

Kezdődik a labdarúgó világbajnokság, és vele ismét elöntik a sajtót a féltudományos fociológiai eszmefuttatások. Van, aki szerint a labdarúgás segít az apartheid felszámolásában, mások szerint viszont törzsi ellentéteket szíthat.

Kezdődik a labdarúgó világbajnokság, és vele ismét elöntik a sajtót a féltudományos fociológiai eszmefuttatások. Van, aki szerint a labdarúgás segít az apartheid felszámolásában, mások szerint viszont törzsi ellentéteket szíthat.

Az apartheid felszámolásának igaz története a Robben-szigeten kezdődött. A szigeten működő börtönben raboskodtak a politikai foglyok ezrei. A börtön focibajnokságának játékosai közül meglepően sokan lettek később az apartheid utáni dél-afrikai rezsim meghatározó személyiségei” – írja Nicholas Griffin külpolitikai elemző a Foreign Policy hasábjain, a pénteken kezdődő labdarúgó világbajnokság kapcsán. Csakúgy, mint négy éve, most is hódítanak a foci társadalmi jelentőségével kapcsolatos féltudományos fejtegetések.

A börtönválogatott listája valóban impozáns: a játékosok közül került ki többek között Jacob Zuma jelenlegi dél-afrikai elnök, az ellenzék vezére, és több elnökjelölt. Mint azt Chuck Korr és Marvin Close, a Több, mint játék című könyv szerzői elmesélik, a politikai foglyok több éves szervezkedés után érték el, hogy a börtön igazgatósága engedélyezze a bajnokságot. „Ha ilyen körülmények között is képesek vagyunk lebonyolítani a bajnokságot, akkor az országot is el tudjuk igazgatni” – vélekedtek állítólag a politikai foglyok.

A börtönbajnokság jó tíz évvel előbb indult, mint a rendes nemzeti bajnokság. Az apartheid idején ugyanis a foci nem számított a rezsim által támogatott sportok közé: a fehérek inkább az angolosabb sportokat, a krikettet és a rögbit kedvelték. A feketék által szervezett mérkőzések népszerűségét látva a kormány kénytelen volt engedményeket tenni. A hivatalos mérkőzések kezdetben a fekete és a fehér válogatottak között zajlottak, ám a politikai üzenet nem tetszett a fehér elnyomóknak, hiszen az eredmények rendszerint nem tükrözték a faji felsőbbrendűségre vonatkozó hivatalos ideológiát.

A hivatalos bajnokságból kiszorult fekete játékosok a hetvenes évek végétől önálló kupát szerveztek, amely gyorsan rendkívüli népszerűségre tett szert.

Amikor aztán vegyes bajnokságokat rendeztek, a nemzeti válogatott megnyílt a feketék előtt. A meccsek bevételéből támogatták a jelenleg kormányzó, akkoriban még betiltott Afrikai Nemzeti Kongresszust és vezetőit. Az ellenzéki politikusok a mérkőzéseken találkoztak.

A foci fontos eleme volt az apartheid elleni mozgósításnak és az előítéletek legyőzésének – foglalja össze a tanulságokat Griffin, de aztán hozzáteszi, hogy bár a világbajnokságot a faji megbékélés jegyében rendezik, még sok a teendő Dél-Afrikában. Egyebek között a fociban is, ahol a csapatok többsége még ma is vagy fehér, vagy fekete játékosokból áll, a vegyes összeállítás igen ritka.

Ian Buruma holland származású író egészen más szemmel tekint a labdarúgásra. A Guardian véleményrovatában emlékeztet rá, hogy 1969-ben Honduras és Salvador között egy focimeccsen tört ki a háború. Elismeri, hogy az ilyen durva incidensek ritkák, ám a labdarúgást távolinak tartja a sporttal kapcsolatos coubertini idilltől.

A brit futballhuligánok fellépése a háború utáni nosztalgiából táplálkozik. Békeidőben unalmas az élet, ráadásul Nagy-Britannia fénykora is rég letűnt. A labdarúgás az egyetlen lehetőség a harc izgalmának megtapasztalására. Továbbá a kockázat sem nagy: legfeljebb néhány csont törik el.”

Buruma szerint a lényegileg agresszív foci a primitív törzsi ösztönöket hívja elő. Nem véletlen, hogy a szurkolók harci díszbe öltöznek, gyakran még arcukat is kifestik, és majom módjára ugrálják harci táncukat.

A drukkerek identitását meghatározza a csapathoz való tartozás érzése – ebben a tekintetben a fociőrület a nacionalizmussal rokonítható. Ezért nem meglepő, hogy a válogatottak összecsapása gyakran politikai színezetet kap, mint például az 1956-os magyar–orosz vízilabda meccs, vagy az 1969-es csehszlovák–orosz hokidöntő.

Gyakran a vallási és a faji ellentétek is megjelennek a szurkolók között. A csapatokat sokszor azonosítják valamilyen kisebbséggel. A Glasgow Rangers protestáns, a városi rivális, a Celtic katolikus klub. Londonban a Tottenhamet sokan még ma is zsidó csapatnak, az Arsenalt írnek tekintik. Szélsőséges esetben a faji gyűlölet és erőszak is teret kap. Hollandiában a kék-fehér Ajax meccsein az ellenfél hívei gyakran provokálnak a gázkamrákra tett utalásokkal.

Azt azonban még Buruma is elismeri, hogy a fociláznak vannak elvitathatatlan társadalmi előnyei. A fociban lehetőség nyílik arra, hogy az elpusztíthatatlan törzsi ösztönöket a háborúnál és a pogromoknál békésebb eszközökkel éljük ki.

A cikk végére Buruma mindjárt meg is próbálja: „Kezdődjék hát a játék, és győzzön a jobb. Aki nem is lehet más, mint szülőhazám, Hollandia.”